A Hold hanyatt feküdt a diófa ágán,
habkönnyű álomként ringatózott rajta,
s ahogy együtt táncoltak a szél kottáján,
úgy nyitotta zsilipét a csodálkozók ajka.
A domb már szendergett. Csak halvány, rezge fény
szállt magason fölötte, akár egy madár.
Istenem, oly szép volt, mint élő költemény,
ahogyan füstszínvarázsba omolt a láthatár.
Télillat ölelt, mit messze kertek küldtek,
és lelkem fájni kezdett furcsán, betegen.
Amint gyönge húrjai meg-megpendültek,
keserű könnyek özöne folyt át az ereken.
Pedig egy röpke perc volt, vagy még annyi sem,
s a Göncöl rézszekerén loholt is tova,
de azóta folyton kérdőre von szívem,
a mesebeli, drága csoda hova lett? Hova?
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése