Ha már nem leszünk mások csak szálló porszemek,
melyeket a viharos szél útjára enged,
kössünk béklyót egymásra, és a végtelenhez érve
kapaszkodjunk bele a földnek mélységébe.
Ott majd könnyező lelkünk gyökeret ereszt,
gyökeret amiből kiserkennek a tavaszi rügyek,
s azokból kinőnek azok a nagy hatalmas ágak,
amelyekre csöppnyi kismadarak szállnak.
S akkor ezek a madárkák mind-mind énekelnek,
ok megfagyott ember-szívet átmelengetgetnek,
hogyha majd egy napon porszemekké válnak,
részei lehessenek egy új tavasz-világnak.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése