Ó, te szép fényes Nap – világnak
világa
fess rózsát lelkemre – ne gyúljon hiába,
bú-diadém helyett az öröm szép fátylat;
rakj tüzet felhőre – égjen el a bánat!
Ragyogásod láttán bujdosik a vén
Hold,
tündöklő, szép hintód életekre fényt hord,
kelő gyöngy-sugarad hajnal bársony szárnya,
ég arany almája, virág méz-palástja!
Alkonyatnak egén folyik piros véred,
égő lelkemre a tűzrózsát igézed,
ábrázatod rejti – ringatja a folyó;
violaszín hegy az éjmesét suttogó!
Ha egyszer nézhetnék
két szemed tükrébe,
belelátnék én a szíved rejtekébe ;
ha vágyad érezném, lelkem neked adnám,
édes dalt dúdolnék a szerelem hangján!
Kérlelem a felhőt,
virágok legszebbjét,
a holdfény sugarát, erdők rengetegjét,
csobogó patakot, az esőcseppeket;
vigyék üzenetem – hallják meg lelkemet!
Csalhatatlan szívem
csivitelést hallat,
rászállt egy kék madár, csőrével kopogtat;
nyílik a szerelem, karjaimba zárom,
boldogság madarát édes csókkal várom!