Látod Szerelmem

 

Látod Szerelmem

milyen kegyetlen  a Sors

csak álmodhatunk.

 

Eljön majd a perc

mikor egymást meglátjuk

nem kívánunk mást

 

csak hogy szeressük

egymást majd holtomiglan

ezer évig tán!

 

Fodor Miklós (hifimiki)

 

Kongó, csengő lelkem,

 

Felperzsel napmeleg – belém mar szélharag,
nem szól a lelkemben madár vagy estharang;
a kongó üresség dübörög, visszhangzik,
szívemnek mélabús dobaja nem hallik.

Tétova időmet egykedvűn múlatom,
várom, hogy csengőhang igézőn szólaljon,
zajos ürességet csilingelés váltson,
tobzódjon a lelkem édes szóra vágyón!

Csalogat csalogány – csengettyű csőszáján,
dala zeng lelkemnek régnemnyílt kőzárján;
csillagok sziporkát szórnak éj leplére,
holdfényes varázslat ölel a keblére,
tobzódik az ég-föld, csábos a kikelet,
illatos virágok mámora üzenet,
csilingel a gyönyör, ott vagyok nyomába’,
felkap, elszáll velem szerelem honába!

 

             Filo-csibi

A kitartás erejével

Van mikor minden út, a pokolba vezet.

Oda ahol megszokottak az elfojtott könnyek.

Ahol a borzongató kétség szívünkbe mártja

sorsunk késpengéjét, minek fáj a hasítása.

 

De aki nem adja meg magát a pokol kínzásának,

az elejét veheti gátnak, akadálynak,

mert az emberi akarat erejével sok mindent legyőzhet,

azt is ami utat nyit a lélekgyengülésnek.

 

Csak hidd, hogy erős vagy, hidd azt, hogy bátor,

ki sosem ijedhet meg saját árnyékától,

mert szívének vulkánként izzó tüzes forrósága

a pokol lángját is hamuvá szitálja.

 

Hát ne add könnyen életed, mert sosem tudható

a következő napban mi lesz az a jó,

amiért érdemes megnyerni azt a nagy csatát,

aminek babérkoszorúja az akaratosság.

Kun Magdolna

A Halálraítéltnek

 Béke lett végre. De nem úgy, s nem akkor,

amikor kétségbeesetten vágytad.

A fájdalom vérezte alkonyatkor

a sárból szedted fel a hitmorzsákat,

s borzalmas sírások közt meg is etted.

Így nyersen. Némán. Mert elhagyott a hang,

hisz szíved medrében Fanni rekedt meg,

mint folyó ölében rekedt kődarab.

Azt mondtad, felállsz majd. Érte. Magadért.

Úgy kaparászott mélyedben a remény,

ahogy plajbászod, ha vágyadról regélt.

Szabadság. Otthon. Vacsora. Gyertyafény.

Mégis leroskadtál. S míg utoljára

legszebb emlékeid melege járt át

Žagubicán, az őr parancsára

megcsókoltad az abdai barázdát.

A csönd is felüvöltött. Föléd hajolt,

s mint tűzvész nyomán elpárolgott harmat

magához ölelt, majd semmivé foszolt.

Magával vitte a látott borzalmat.

A fénysugár elsápadt. Válladra ült,

majd elnyelte őt is a sűrű homály,

s míg reményeid láza halálra hűlt,

egy igaz, magyar költőt gyászolt a táj.

 

VÖRÖS LILIOM

 

Bohó álmodó--hv.mpg

Mikor pipacsszirmot érlel a szép májusi nyár,
és virgonc széllel táncol a virágzó határ,
választok magamnak egy titkos fekhelyet,
amit egyedül, csak én, csak én ismerhetek.

Ott lefekszem a fűben, és arra gondolok,
ébren vagyok-e vagy éppen álmodok,
hisz minden lépésnyomom virágoktól ékes,
akárhová érek, akárhová nézek.

Ámulattal bámulom a csupa-csuda tájat,
s árván hullt könnyeimre rávetül a bánat,
mert új színt ragyog fel néhány régi emlék,
mely köddé vált a múlttal, akárcsak az érzés.

Mégis-mégis boldog lesz minden pillanat,
ami szívemből s lelkemből ki és felszakadt,
mert az emléknek elég néhány gyengéd szó,
mit papírra vetett egy bohó álmodó.

Kun Magdolna

Az élet szépségei

Látod, színeket rajzol köréd az élet,

és virágokkal hinti be életutadat,

hogyha két szemedben bánatkönnyek égnek,

a szirmok szépsége felszárítsa azt.

 

Mert ne hidd, hogy mindig szomorúság érhet,

s ne hidd, a sors csak téged bántalmaz,

hisz nézz körül, nézd, mennyi minden az,

amit ajándékként néked hátrahagy.

 

Csak hallgasd a szélzúgást, a madárcsicsergést,

a mezők, rétek, erdők muzsikaszavát,

s hidd el pár perc után, már nem is érzed azt,

hogy ellenséged volna ez a bűnnel telt világ.

 

Kun Magdolna

 

Mindörökre

Ma a fekete éj eltemette a fényt,
nem várok holnapot, rám szakadt a sötét.
Simogató kezed már nem ad nyugalmat,
de itt zsong halkulón minden kedves szavad.
Tested rám van rajzolva mindörökre,
görcsbe fonva szorít szívem ölelése.
Csendembe kiállt, fáj, sikolt a búcsúhang,
Téged sirat távolban egy templomharang.
Üvölt bennem a miért, sajog a hiány,
álmaim meghaltak életem alkonyán.

Della Maria

Reméltelek...

Hát újra itt vagy, úgy örül a szívem,
mint kinek léte végre csupa arany,
s bár reméltelek, olykor balga hitem
magamra hagyott... eltűnt zajtalan.

Reméltelek, s néha halálvágy
kínzott, ha láttam, mégsem érkezel,
néha meg őrjöngve feldühödtem rád,
mert álmodtalak, de nem értelek el.

Istenem... itt vagy, ragyogva fordul
szemed bogarában a bíboralkonyat,
s a dús fény részeg bőséggel csordul,
míg én csodálom benne üde arcomat.

Emlékszel még? Sírva jöttél elém
megeskettél, mint kisgyermeket,
ha túlléptem majd a halál peremén,
két szerelmes nászából újraszületek,

s hogy utánam jössz, kín-örvény felett
bejárod értem az egész rongy-világot,
míg maga-mélyébe szédült lelkedet
értem cserében az ördögnek kínálod.

Hát újra itt vagy, Te, boldogság-illat
visszahulltál értem ember-életedbe
beteljesült esküd, nézd, szívemig hat,
úgy vágytalak árván, sírva éjjelente...

s ha már itt vagy, lásd édes lesz a bánat,
míg szavadat a távol vígan visszazengi
ketten megtanítjuk az emberóceánnak,
az igaz szerelmet ne szégyellje senki!

Kovács Daniela

 

Belém nyilall...

Úgy belém nyilall sóvárgón a vágy,
hogy belereszket meztelen lelkem
szép szavadra eped, Édesanyám,
keltsd hát életre zenéjét bennem...

Sorvaszt az érzés, és pusztít a kín,
tudni, nincs, mi idemenekítsen
gyötörnek sosemvolt emlékeim,
hogy hozzám egy jó szavad nincsen.

Kereslek minden gyermeki szívben,
gyönyörű szavakban, kézmelegekben,
templomfalak közt megbúvó hitben,
a szent dedet őrző rézveretekben.

A szívembe rejtett érzés fellázad
egyre csak gyermeki múltamba tekint,
keresi aggódó, szülőanyámat
de visszatér gyötört árvaként megint...

majd fáradtan, térdre hullik az a szó
mely csöndben érett sok-sok éven át,
megtudja merre vagy, odavánszorog.
és közönyödön túl lágy csókot vés Reád.

Kovács Daniela

 

Csalókául

Meg kéne húzódni fenn, pók-szoba szállóban,
hogy láthassam még, honnan nőnek ki a Titkok; -
nem mocorogni, csendben figyelni, ha szidtok;
jót kuncogni rajtatok, míg szemem-szám szótlan.

Nyugton várni az éppen gördülő könnycseppben,
kicsiny semmiként lesni, mint sajnál a környék; -
csúszni a bőr pórus-rögén, értve gömb-csöndjét,
mikor szánalmas, félszeg rejtélyem lecseppen.

Befészkelődni nyirkos tenger-fény kagylóba,
s érésen mereng'ni, hogy vajon a csillogás, -
mely mélyen lapul, s így észrevétlen cicomáz,
ha kibúvik onnan...mért lesz álszent, csalóka?

 

                         Lambrozett Éva

Kis madár...

 

 

Kis madár dalold el nekem

meddig várjam Kedvesem

elér hozzám hosszú útról

 

Daloddal csald ide kis madár

ugye itt lesz végre-valahára

el nem engedem soha már

 

Fodor Miklós (hifimiki)

 

Mondd merre jársz

Mondd merre jársz kedves, hol vagy

könnycseppé válik a holnap,

nem lesz más csak a tegnap,

tengernyi bánat, semmi öröm,

ha rám találsz megköszönöm,

jer hozzám, várlak éjjel-nappal,

hadd lássam arcodat álmomban,

ölelj át szorosan, csókolj újra.

 Fodor Miklós (hifimiki)

Ölelj csak

Ölelj csak, ölelj, ki tudja, meddig ölelhetsz,

hisz nem lehetünk szabályzói e tűnő életnek,

s nem ismerhetjük meg napját percét éveit

azon időnknek, ami fent elrendeltetik.

 

Ölelj, csak ölelj, mert nem is sejthetjük

meddig dobban szívverésünk üteme együtt,

és meddig halljuk egymásnak sóhaj-szavait,

amelyek kifejezhetik az érzés vágyait.

 

Ölelj csak ölelj csak, mindaddig míg lehet,

amíg ölelésre tárulhat féltőn óvó kezed,

mert egy napon talán már minden hiába,

csak porszemet morzsol az ujjak rángása.

 

Kun Magdolna 

 

Csodálatos virágok.mpg

Nadányi Zoltán: Könyörgés (hangosvers)

Éj-fekete árnyak

Mikor az ember szíve nehéz,
félve lopja magát a puha tollpárnába,
mintha az lenne megmentője,
mikor keserű könnyének éj-fekete árnya,
túlságosan mélyre hatol
csontos mellkasába.

Ilyenkor gyermekként veszik el,
abba az éji csendvilágba,
ahol nincs sem kinyújtott kéz,
sem átölelő kar,
mely mérhetetlen fájdalmára
enyhülést találna.

Minden átvirrasztott éjszaka
felőrli az embert,
gyengülő lelkében ezer késszúrást ejt,
és oly sötétté festi nappalait is,
hogy gyászszínt öltenek
fény-fonákjaik

Kun Magdolna

Álmodd azt...

Álmodd azt, hogy egyedül maradtál,

álmodd azt, hogy csak rám vártál,

álmodd azt, hogy Hozzád szólok,

megérintlek, átölellek.

két karommal védelmezlek,

ott leszek Nálad, csókodra várok.

S ha egyszer felébredsz,

szívemmel simogatlak,

hallgatom hű szavad,

itt maradsz mellettem,

szép szemed nézhetem,

álmodj újra velem.

Fodor Miklós (hifimiki)

2016. 06. 26.

Kedvesnek

Behunyom szemem - meséket szövök,
csókos-csodákat - özön-örömöt,
nem látlak-hallak - de érzem léted,
ahogy a rózsát nekem letéped;
szűnik a világ – bódult pillanat,
rózsa kelyhére örömkönny tapad!

Nyújtom a kezem – fognám a rózsát,
nem jut el hozzám – hullatja szirmát,
kereslek, szólnék – de már nem lellek,
hervatag rózsa – délibáb kedves;
köddé lett mámor – hamuvá lelkem,
nyitom a szemem – törlöm a könnyem!

               Filo-csibi

 

Miért látom...

Miért látom mindig zöld szemed,

miért hallom hangod bársonyát,

miért érzem szíved dobbanását,

miért érzem kezed simogatását,

miért tudom, hogy itt vagy velem,

mert  elvarázsol a szerelem.

Járhatsz bárhol, nem találod,

csak szívedben dobog,

lelkedben lángol,

vigaszt itt találhatsz,

sehol máshol.

Fodor Miklós (hifimiki)

2015. 06. 25.

Némely napokon

Elgondolkodom némely napokon,

lesz-e olyan ki majd emlékezik rám,

ha csillag-úton járó messzi lábnyomom

a végtelen nagy kékben otthonra talál.

Elgondolkodom némely napokon, 

becsülnek-e szeretteim érdemem szerint

akkor is, ha a könyörtelen élet-fájdalom

lebegő alakomra már nem von földi kínt.

Jó volna a fehér-fodros fellegekből látni

szomorú szemű gyermekeim mindennapjait,

s néhány másodpercre könnyesővé válni,

hogy lemoshassam arcukról a bánat árnyait.

Jó lenne a végtelenben összegömbölyödni,

fénylő holdként világlani sorsútjaikat,

s minden hűvös éjszakába beletündökölni

azt a meleget, mit csak egy anyaszív adhat.

Kun Magdolna

Nem tudhatjuk

Én nem tudhatom, te nem tudhatod,

meddig robog, meddig szalad

földi úton az a vonat,

amelynek a megállója egyszer

a végtelen nagy kék lesz.

Én nem tudhatom, te nem tudhatod,

hogy kettőnk közül melyikünk az,

kinek meg-megbotló lépte

elsőként ér fel a felhőfodron átlebegő

szivárványos rétre.

 

De úgyis mindegy melyikünk lesz,

ki elsőként ér csillagteret,

mert tudom nagyon jól,

ha szívedben benn lakozok,

bármerre mész veled vagyok. 

Így elég az a biztos tudat,

hogyha szíved mélyén én vagyok az

kinek csillagfényed utat mutat,

akkor a végtelen nagy térben

már meg nem történhet,

hogy fényalakom mélységes mély

sötétbe réved.

Kun Magdolna

 

Pillanatnyi dac

Soha ne engedjük, hogy egy pillanatnyi düh

megváltoztassa bennünk azt a méltóságot,

ami felül tud emelkedni a megbántás felett,

és magáénak vallja az emberi jóságot.

Mert egy pillanatnyi düh, egy pillanatnyi dac,

romba döntheti azokat az érzésfalakat,

amit a szív épített fel könnyből, vérből, lázból,

s ami szép mesévé érett két életdobbanásból.

Gondoljuk majd át, milyen érzés lehet az,

mikor a mindenből már semmink sem marad,

csak a csend az a fojtó, könyörtelen csend,

mi egy életen át kínozza a lelket odabenn.

Kun Magdolna 

Megsiratott gondolatok

Megsiratok minden szép gondolatot,

amit többé már le nem írhatok.

Le nem írhatok, el nem mondhatok,

mert fiók mélyre zárom,

mint egy megsárgult lapot.

Hisz a lélek és a szív reá könnyezte 

azt, ami az életem nehézzé tette,

s azt, amit eltitkoltam,

hogy senkinek se fájjon,

ha egyszer tinta helyett

vércsík marad a karcolt tollvonáson. 

Kun Magdolna 

Te vagy a Nap fénye

Te vagy a Nap fénye,
átragyogja lelkem falát,
jön a naplemente
csillagok gyúlnak este.
 
Szemeid remény zöldben,
elveszni vágyom bűvkörében,
s ha tüzed éget, égjünk el
ebben a bűvös pillanatban,
mert jó volt élni ebben az álomban.
 
Fodor Miklós (hifimiki)
 
2015. 06. 24.

Szikrák és hamvadások

Szemed Szikrája gyújtotta szerelmem,

s az egy pillantásodtól lángra kapott; -

Te pedig hagytad, hogy égjen e lelken

minden éghető, mi még nem volt halott.
  

Annyi elhamvadt érzés pihen tovább,

miben csöppnyi élet sem lakozik már, -

enyészet taposta ötvennégy holt nyár...

lélek-ősz hord hátán fakót, haloványt.
 

Gyötrő rideg télben dideregsz, szentem;

adnék rád bolyhos, bélelt, meleg ruhát, -

hadd lobbanjon bennem léterő-gyufád,

s hatalmad véremből vágyat perzseljen.

 

Szemed Szikrája gyújtotta szerelmem,

ám nagyon rég volt, istenem, milyen rég! -

Takartam, lerúgta...nézd, mily rendetlen,

pedig nem egyéb, mint Vacogó Emlék.

 

Lamrozett Éva

Mindhalálig szeretlek hv

Mindhalálig szeretlek,
mondjuk ezerszer és újra,
pedig szívünk mélyén tudjuk,
az ígéret csalóka,
mert honnan is tudhatnánk,
honnan is sejthetnénk
mit hoznak az évek,
s hányszor mond majd ellent
a sorsunk írta élet.

Mégis hisszük azt,
mi másabbak vagyunk,
mert ha a kitűzött cél felé
együtt haladunk,
nem lehet oly mellékút,
mi eltérítene,
mindaddig míg kulcsra zárul
két ember tenyere.

 

Kun Magdolna

Kormorán-Ha messze mész

Csend maradj velem

Csend maradj velem

maradj hű társam nekem

szó se kell nekem

Minek kell a szó

fájdalomnak bánatnak

mik mindig fájnak

Bezárom magam

a csendem oltalmába

fáradt könnyekbe

Emlékek közé

mik halkan élnek tovább

fájó szívemben

Egyszer elalszok

majd egyszer elvisz oda

Édesanyámhoz

Ott leszek vele

lelke rám talál végleg

ott leszek boldog

Fodor Miklós (hifimiki)

2015. 06. 23.

Hosszú forró nyár

Te vagy az életem legféltettebb nyara,
az-az egyetlenegy hosszú forró nyár,
mit nem adnék soha semmiért oda,
mert tőled meseszínű a pipacsos határ. 

S tőled bűvös-bájos minden varázserdő,
a folyók s kék-vizű hullámtengerek,
a pihekönnyű madarak ékesszóló hangja,
mitől a szív sokszor könnyekbe remeg.

Te vagy az a nyár, mibe belefér egy élet,
 az a mindennapi apró, édes boldogság,
mely  erőt ad ahhoz, hogy el tudjam viselni,
ha lelkem fájja a mély-szomorúság.

Ha majd az ősz hervadásra ítéli a testem,
és a csillagtalan ég is csak könnyeket ragyog,
felidézlek téged, mint egy szép emléket,
mint azt a legeslegutolsó szép nyári napot,

mikor még együtt néztük a hulló csillagokat,
s együtt mondtuk ki e búcsúszavakat,
-lehet, hogy az élet elválaszt majd minket,
de kettőnk örök nyara a szívünkbe marad-. 

 

Kun Magdolna

Magyarán szólva !

 

Régi magyar szónak de lement az ára,
nem alkusznak ma már a ládafiára,
nincs vevő pártának, sarkantyús csizmának,
szép népviseletnek, jó magyar nótának!

Az ifjú mosolyog – jó, ha elnézően,
pedig magyar szó volt – isten úgy segéljen;
szabadkozik öreg, igazít kalapján,
mint ki vackort harap, sodor pörge bajszán.

Ízes magyar beszéd – istenuccse mondom,
nem árthat senkinek – hát én bíz’ aszondom,
csupor a pohárral árul egy gyékényen,
csak esztendős óbor mindkettőben légyen!

A „reppelő” ifjút kárommal cifrázza,
„elakadt a nyelve – a teremburája”,

adjistent köszönve, veszi a kalapját,
a „reppelőt” pedig még soká tapsolják.

Magyarok mindketten, magyarul beszélnek,
a Bábel-tornyától mérföldekre élnek.

Szűnjön meg az átok, értsék végre egymást,
szép magyar nyelvünket  szeressék, vigyázzák!

                   Filo-csibi