Zsémbelő

Már csak szemlélője vagyok a világnak.
Távolról, kispadról nézem a dolgokat.
A Remény halódva, sorvadtan fosztogat,
bajtárs'ival együtt ön-poklommá váltak.

Aszott, satnya képük felkiáltó (bűn)jel,
szemük szurok-szín lyuk a keserűségen;
becsaptak azzal, hogy hűségük tűnékeny
sosem lesz, míg égek derűvel, víg-tűzzel.

S derűm izzik, igen, boldog, mert lehetek;
levegőt kaphatok, vérem fűt, kanyarog.
Hálát a Menny felé, s minden-felé hagyok,
nyújtsd értem a Karod...Tejútnak eredek,

igaz, kedvem csügged, esélyem elfogyott.
(Ülj le inkább vándor Vég-re fordulóban,
siralmas kottádon hit-szegény a szólam;
csonka-dallamsorod foghíjasra kopott.)

Már csak gyönyörködöm mások erejében,
figyelem kispadról mért zajong a világ...
mint szakadnak gátak és ütköznek viták, s
azt, ahogy tántorog visszhang-nevetésem.

 

Lambrozett Éva