Elfut az élet, mi mégis hallgatunk,
mert valami miatt mindig fáj a szívünk,
s valamiért mindig haragszunk.
Nem fogjuk fel azt,
hogy eldobunk magunktól milliónyi percet,
ami az életben örömöt szerezhet.
Mert önzőek vagyunk, és hátat fordítunk
egymásnak, a világnak,
hogy érvényesülhessen dacos haragunk.
Nem önzőn kellene szeretni egymást,
ha nem úgy, hogy értelmet nyerjen
minden egyes perc, ami még hátra van,
s amit a sorsunk ajándékul ad.
Mert egy napon hiába nyújtjuk ki kezünket
egymás irányába,
s hiába várjuk,
hogy megcsörrenjen
az-az átkos telefon,
már nem lesz hang, mely beleszólhatna,
és áttörhetné értünk a csillagfalakatt.
Csak a csend nyüszít fel fájdalmasan
s az sarkall könnyekre
mikor hangtalanul múlik el
minden magány-éj,
s mikor tudatunk alatt
ezt a néhány halk szót halljuk,
milyen jó is lenne,
ha legalább egyetlenegyszer
még beszélgethetnénk.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése