Reméltelek...

Hát újra itt vagy, úgy örül a szívem,
mint kinek léte végre csupa arany,
s bár reméltelek, olykor balga hitem
magamra hagyott... eltűnt zajtalan.

Reméltelek, s néha halálvágy
kínzott, ha láttam, mégsem érkezel,
néha meg őrjöngve feldühödtem rád,
mert álmodtalak, de nem értelek el.

Istenem... itt vagy, ragyogva fordul
szemed bogarában a bíboralkonyat,
s a dús fény részeg bőséggel csordul,
míg én csodálom benne üde arcomat.

Emlékszel még? Sírva jöttél elém
megeskettél, mint kisgyermeket,
ha túlléptem majd a halál peremén,
két szerelmes nászából újraszületek,

s hogy utánam jössz, kín-örvény felett
bejárod értem az egész rongy-világot,
míg maga-mélyébe szédült lelkedet
értem cserében az ördögnek kínálod.

Hát újra itt vagy, Te, boldogság-illat
visszahulltál értem ember-életedbe
beteljesült esküd, nézd, szívemig hat,
úgy vágytalak árván, sírva éjjelente...

s ha már itt vagy, lásd édes lesz a bánat,
míg szavadat a távol vígan visszazengi
ketten megtanítjuk az emberóceánnak,
az igaz szerelmet ne szégyellje senki!

Kovács Daniela