Csak ülök az ágyon, és arra gondolok,
szökött boldogságunk merre futhatott.
Merre kószál, merre jár az a híres szerelem,
amiről azt hittük mi bohók, nem múlik sosem.
Csak ülök az ágyon, s arra gondolok,
miért van, hogy magány-könnyem arcomon ragyog,
hisz oly merész volt szívünkben az a dobbanás,
mely kitartással játszotta az élet-muzsikát.
Csak ülök az ágyon, s már nem merengek el
a homokszemként pergő múló éveken,
mert tudom, ami volt, nem jön többé vissza,
szilánk-tört szívünk bárhogy is akarja.
Hisz a legnagyobb érzés is pernyévé hamvad,
ha kitépjük lelkünkből a hűség-szálakat,
s ha feledésre ítéltetjük azt a sok boldog napot,
ami földöntúli érzést és örömöt adott.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése