Béke lett végre. De nem úgy, s nem akkor,
amikor kétségbeesetten vágytad.
A fájdalom vérezte alkonyatkor
a sárból szedted fel a hitmorzsákat,
s borzalmas sírások közt meg is etted.
Így nyersen. Némán. Mert elhagyott a hang,
hisz szíved medrében Fanni rekedt meg,
mint folyó ölében rekedt kődarab.
Azt mondtad, felállsz majd. Érte. Magadért.
Úgy kaparászott mélyedben a remény,
ahogy plajbászod, ha vágyadról regélt.
Szabadság. Otthon. Vacsora. Gyertyafény.
Mégis leroskadtál. S míg utoljára
legszebb emlékeid melege járt át
Žagubicán, az őr parancsára
megcsókoltad az abdai barázdát.
A csönd is felüvöltött. Föléd hajolt,
s mint tűzvész nyomán elpárolgott harmat
magához ölelt, majd semmivé foszolt.
Magával vitte a látott borzalmat.
A fénysugár elsápadt. Válladra ült,
majd elnyelte őt is a sűrű homály,
s míg reményeid láza halálra hűlt,
egy igaz, magyar költőt gyászolt a táj.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése