Halkan szólok

Halkan szólok most, figyelj egy kicsit,

hogy elmondhassam azt, ami szívemben rejlik,

és meghallgatást lelhessen minden egyes szó,

ami könnyek nélkül ki nem mondható.

 

Halkan szólok most, hogy ne törjön a csend,

ami oly nagyon, oly fájón feszít idebenn,

mint az a bánat, amit majd magunkkal viszünk

oda, ahol soha többé nem beszélhetünk.

 

Halkan szólok most, és visszafogottan,

ne fájja lelkünket, mi a szóban benne van,

s ne sértse meg valósága a magunk igazát,

hisz az igazság az útvesztőkön sosem vezet át.

 

Kun Magdolna

 

Egy napon

Ha majd egy napon

jégvirágba rajzolod a nevem,

s lelked a rajzba emléket lehel,

gondolj fiam arra,

hiába elérhetetlen távolságú

a csillagok nyoma,

amíg szívedben ritmust ver

szívem ritmusa,

nincs az a messzeség,

ahonnan nem jöhetne vissza az, 

kinek nevét

jégvirágos könnyek

harmatcseppje

sírja.

 

Kun Magdolna

 

Életünk ezernyi buborék

 

 

Életünk ezernyi buborék,

mi a víz tetején pattan szét,

minden nap egy újabb elveszik,

s minden nap egy új születik.

 

Így fogy el életünk is lassan,

míg az utolsó is elpattan.

 

Ott leszünk a halál küszöbén,

Istenem adj egy percet még,

mielőtt végleg elmennénk!

 

hifimiki

Még nem késő

Mélyen nézz a gyermekek szemébe,

mélyen és emberségesen,

hogy átérezd azt a fájdalmat,

ami tengert árasztott csöppnyi lelkükben.

 

Nézd úgy, mintha a te gyermeked volna,

a tiéd, aki most mindazért szenved,

mert némely ember kitagadta magából

azt a szeretetet, mit a Jóisten belé teremtett.

 

Nézd őket, csak nézd és tárd ki a szíved,

hogy befogadja majd azt a meleget,

amit akkor érezhet igazán az ember,

mikor szétáramlik benne a jóság-szeretet.

 

Kun Magdolna

Szíved közelében

Én a szíved közelében érzem jól magam,

ott azon a részen, hol dobbanásod van,

ahol legszebben szól annak dallam-muzsikája,

ahol száz hegedű sír fel ütemes hangjára.

Én ott érzem jól magam, hol minden szívverés,

szívembe dalolja a szerelemérzést,

azt a bódítóan varázslatos, forró szerelmet,

ami nélkül élni, csak könnyekkel lehet.

Kun Magdolna 

Könyörgés

Hold rezgő fénye, bársonyos hajnal,
tündöklő égbolt, ezüstös harmat,
napsugár-fonat, mennyei illat,
megannyi szépség, édes pillanat;
zengedezzetek, illatozzatok,
életörömtől vigadozzatok!
 
Tenger levelek, virágligetek,
dalnok madarak, buja szigetek;
szerelem-izzó szeszélyes tavasz
kihűlt lelkemet szólítsa szavad,
vigyél magaddal a lenge légbe,
bércről a völgybe, májusi éjbe!
 
Érintsen meg a gyönyöréh kellem,
járja át testem, didergő lelkem,
olvassza fel, mi dermedtté fagyott,
ébredjen érzés, ami elhagyott,
zsigereimben mámor pezsegjen,
szerelem-vágyra tavasz feleljen!
 

Farkas Ilona (filo-csibi)

Itthon

Megszökni tőled mennyire akartam, 

elmenni messze, árkon-bokron át 

törni el innen, hágókon, patakban, 

leverni múltunk átkozott porát, 

kifújni végleg minden édes illatod, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok.

De sokszor csaltál meg... Görcsös gerincem 

megtörni szántad mocsokba vesztve, 

morzsolt hitemre olvastál: - El innen!- 

súgtad, s nem tudtam, jövőnk, az lesz-e, 

tiportak éjszakák, földsápadt hajnalok, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

rád akaszkodtak, s méltatlannak adtad 

szép kincseid; minden ordas ének 

téged gúnyolt, már mindent elmulattak, 

s elhazudják, mintha szeretnének, 

teérted sírtam száz sosemlesz holnapot 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

mert érted égni bennem így se szégyen. 

Képeidben önmagamat sejtem, 

szent esküvésben, porban csúszva, térden, 

rád feszítve minden apró sejtem, 

nyaraddal égetsz, a teledben megfagyok, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

testedben élek, minden apró magban 

te lélegzel, mezőkön, hegyekben, 

szürke utcákon az én otthonom van; 

lehetnék máshol? S hogy elmegyek? Nem! 

Megbolydult a világ, bolonddá lett a jog, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

egy nyelvet mondunk, egyet milliókkal 

kék tavakban, folyók széles hátán, 

erdők csendjéből napra forduló dal 

búzamezők sárga szálán vár rám, 

világnyi zajokon, hallod, hogy átrobog, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok 

magamban, tebenned. Lángos arany orcád 

fordítsd a szívemnek, Hazám, Magyarország.

Hepp Béla (aLéb)

Virágvasárnap

Árván

ártatlanul

fűszálak között
lapul

lilás selyemmel von be tág tereket

kövek között legörnyedek

bámulom

könnyű libbenését

szirmok hullását

szirmok éledését

vihar után

tépő szelek után

karcsú szára

megtöretett

csepp

pereg

csorog

kézfejemen

imbolyog

múlt

jelen

 

szitáló

szívcsitító csendben

összekeveredett

 

szakadt gyöngysorosan

szétfutó percek

világok foszló vászonára

hulló szent szirmok

festenek biztató jelet

könnyedén áradó

friss tavaszi fények

éledő létcsodák

előtt

meghajlanak
a

térdek.

 

 
Forrás: http:// partfal.blogspot.com

Színes örömhöz bújok

Éjjelente, amikor fázva-fázom,

fehér palásttal az álmom betakar.

Ezer balga terhet lehántva játszom,

hogy vágyad értem éled, engem akar.

S ilyenkor hosszan homlokom felett ég

a káprázat, mely fényből fénybe hajlik.

Lecsípek belőle egy kis szeletkét,

mielőtt lomhán semmibe hanyatlik.

S magamba rejtem azt. Míg bennem ragyog,

életem színes lesz, gazdag, és édes,

noha sors-szél cibál, de boldog vagyok,

ha simulhatok ábrándom szívéhez.

 

VÖRÖS LILIOM 

Éjjelente, amikor fázva-fázom,

fehér palásttal az álmom betakar.

Ezer balga terhet lehántva játszom,

hogy vágyad értem éled, engem akar.

S ilyenkor hosszan homlokom felett ég

a káprázat, mely fényből fénybe hajlik.

Lecsípek belőle egy kis szeletkét,

mielőtt lomhán semmibe hanyatlik.

S magamba rejtem azt. Míg bennem ragyog,

életem színes lesz, gazdag, és édes,

noha sors-szél cibál, de boldog vagyok,

ha simulhatok ábrándom szívéhez.

Nem búcsúzom el

Nem búcsúzhatnék könnyhullatás nélkül,

ha egybeforrt szívverésünk dallamos zenéje

már belevájta magát szétáramló vérsejtjeink

legmélyebb zugába, legapróbb részébe.

 

Nem búcsúzhatnék homálytalan szemmel,

ha lépteim nyomában lépésnyomod hallik,

s ha szél zúgja felém azokat a bódult szavakat,

melyeknek érzékiségére az élet kötött masnit.

 

Nem búcsúzhatnék úgy, hogy ne hiányozzék

szenvedélyes csókjainknak édes mámora,

s annak az Istenáldott ölelésnek életadó-ereje,

mely tavaszdalt muzsikál csend-halálomba. 

 

Így hát sosem búcsúzom.

S míg Isten ad erőt,

hogy mindenek felett szerethessem őt,

 

árnyéka leszek, hűen követem,

akkor is ha tudom

ez a végzetem.

Kun Magdolna

Szívjel

Fába forrott szívjelünk immár örök létű,

akár csak a belesimult érzésáradat,

mely kitartóan őrzi azt az élet adott szépet,

mit megélhettem veled sok boldog év alatt.

 

Ez a szívjel olyan, mint egy tűzégetett pecsét,

mit a múló idő sem tud megmásítani,

mert oly mélyre vésődött a fakéreg háncsába,

mint szívünkben a hűség parázsnyomai.

 

Kun Magdolna

 

Ha magadra maradsz

Mikor fájdalmaddal magadra maradsz,

varázsolj lelkedbe illatos tavaszt.

Varázsolj napfényt, madárcsicsergést,

szerenádként felhangzó dallamos zenét.

Mert csak általad gyógyulhat a lelked,

az, amit már százan, ezren megsebeztek.

S csak te magad nőhetsz mindazok fölé,

kiknek megbántása a szívedig elér.

Kun Magdolna 

Taníts meg...

Taníts meg, hogy szól messzi nyári dal,
és lepketáncba szédülő varázs,
a hajnalokba vesztett bájital,
csepp méreg az, miért is lenne más,
mákony-álom, színes szédület,
taníts meg engem élni nélküled...
 
Taníts meg újra látni fényeket,
kék-arany mezőkbe ringó zöld falat,
szirmok színébe festett lényeged
szemembe égett szerte-pillanat,
sorba hajtom röpke képüket,
taníts meg engem élni nélküled...
 
Taníts meg, szikrát hogy szór fenn az ég,
a nyári éj az űrbe hogy szakad,
s hogy nyitva várja fönn a messzeség
az álmaim, de szállni nem szabad,
díszlet, sok száz sárga fényű Led,
taníts meg engem élni nélküled...
 
Taníts meg, még enyém a városom,
a kert, a ház, az árokparti gaz,
az út, a híd a lassú Rákoson,
s hogy itt szakadni lesz talán igaz
kínban vágyva messzi, szép tüzet.
Taníts meg élni, lenni nélküled.

Hepp Béla (a-Léb)

Serkenő magként

Kókad a tél. Már itt-ott áttetszik

jégzománcán az eleven élet,

valami istentelen láz feszít,

valamitől ébredez a lélek.

Hegedűmnek újra rezdül fája,

bár nem is oly rég néma volt. Fázott.

Jéggé fagyott, csöndtől zsibbadt bája

elfojtott könnyek savában ázott.

Ma őrjöng a szívem, hát rikoltson,

mint kövek közé szorult búzamag,

rozsdálló láncát vígan kioldom,

fusson, tán így a télen túl szalad.

 

VÖRÖS LILIOM ..

Én még éltem ott vers zenével

Megelevenedtél, hogy ne csupán ákombákom rajz legyél, amit gondolatgyerekeim készítettek rólad...minden porcikádat más színre festették, alakod napról napra váltakozónak látszik. Körülszaladoznak és neveddel bukfenceznek át hónapokat...mostanra kiradírozott körvonalad mentén valósággá rajzollak.

Moha

Cím nélkül

Tetten értelek, ahogy átosontál nyitott ajtóimon, benyitottál a rejtett szobák hitehagyott magányába...láttam szemedben az ellobbanó idők visszaemlékezését, majd elrohanó árnyadtól elaludtak termem lélekgyertyái...a nap első sugarai megkövesítették bennem éjjeli látogatásod izzó nyomait. Csak így lehettél mindörökké enyém.

Moha

Baranyi Ferenc Őrangyal

Mert féltelek

 

Utcákon, tereken fogom a kezedet,

mert féltelek, mert szeretlek,

s mert tudom,

nem tarthatlak magamnál örök életre,

ha sorskönyvünkben nem úgy lett meg írva,

hogy egy időben léphetünk majd

a halhatatlan nagy útra.

 

Ezért míg tehetem, fogom a kezedet,

és szorítom-szorítom, hogy ne lazuljon meg

az a szoros hurok, melynek erőssége

szívem és szíved élet-lüktetése.

 

Amíg szívem legmélyén

biztonságban tudom szeretetedet,

addig fogom és szorítom

áldott kezedet.

 

Kun Magdolna

 

A lélek gazdagsága

Csak lelkedbe gyűjtsd a szépet,

lelkedbe, mely útra kel veled,

ha majd a nagy folyón a révész

kérés nélkül átevez veled.

Csak lelkedben keresd földi gazdagságod,

s a másoktól kapott szeretetedet,

mert hidd el, csak a lélek őrzi meg,

azt amit a szív föld mélybe temet.

Kun Magdolna

Ibolya

Észrevétlen vagy,

egyszerű kis virág,

de, mikor szirmot bontasz

feléled a világ,

mert tavaszba öltözteted

a szép természetet,

és elbűvölöd kékségeddel

az emberszíveket.

 

Nyílj, hát és virágozz

kicsi ibolya,

lopd a tavaszt,lopd csak

nyári álmokba.

Hadd süssön ránk újra

a napfény melege,

hogy kitartással bírjon

a lélek ereje.

 

Kun Magdolna

 

Örök virágzás

Ne hidd, hogy a halál szétválasztja azt,

amit a földi szerelem kivirágoztat,

mert annak, ami földi érzésből fakad,

még a halálban is gyökere marad.

 

S aminek gyökere marad,újra kihajt majd,

 akkor is, ha homokföldje a másik túlsó part,

hisz a másik túlsó parton is rügyet bonthat az,

amiben egy egész élet, érzés-nyomot hagy.

 

Kun Magdolna