Ha majd nyári napfény cirógatja arcunk,
és madárhangok zengik szívünk dallamát,
fogd a kezem, fogjad és fussuk körbe-körbe
a pipacsokkal teli virágzó határt.
Nevess velem úgy, mint ki sosem érezte,
hogy marja át szemünk a könnyek só-cseppje,
s hogy halkul el bennünk a szó és gondolat,
mikor hitünket vesztjük a fájdalom alatt.
Úgy ölelj majd át azon a vadvirágos réten,
mintha ketten lebegnénk a csillagfényes égen,
s mintha csak miénk lenne az a szép mesevilág,
ahol pipacsok tarkítják léptünk nyomdokát.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése