Mikor az élet szúrt tövisének éle,
egészen-egészen a szív-mélyéig ért,
s úgy éreztem elvesztettem az utolsó reményt,
nagymamám átölelt és azt mondta nekem,
a sors ilyen cudar, édes gyermekem.
De tudnod kell, míg itt vagyok veled,
nem gondolhatsz arra, s nem érezheted,
hogy a világ és az ember mind ellened lett,
mert én vagyok a szeretet, mely körbeölel téged,
s pajzsként védi gyengült szívverésed.
S hidd, amíg van melletted, ki védelmezni képes,
a bizonytalanságban is lelsz biztos menedéket,
mert mindig lesz melletted, ki szorítja a kezed,
ha eltévelygő lépted útvesztőhöz vezet,
s ha kétségekkel tele lenne a hazafelé menet.
Már nincsen nagymamám, nincsen támaszom,
magam járt utamon sem kísér többé más,
csak a könny, a könny, a könny,
s a kínzóan maró hiány-fájdalom.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése