Rendszeres olvasók

2014. szeptember 22., hétfő

Tegyél boldoggá


Tegyél boldoggá, mert látod, életem
csupa-csupa gyász, könny és félelem.
Félelem, mely kísérti a mindennapokat,
mindaddig, míg ölelésed új erőt nem ad.

Tégy boldoggá, mert minden perc és óra,
kiszabott lét-időmnek halálkörét rója,
azt a halálkört melynek véges útiránya,
a „nélküled nincs élet” boldogtalansága.

Kun Magdolna

2014. szeptember 15., hétfő

Őszi vágyak


Csalóka álmokat mesél az ősz
haldokló levelek hullnak a porba,
múlt időbe zárnám a bús végtelent
talán, ha engedném még felbuzogna.

Hagynám, hogy átjárjon lényed, s fényed
borítsa bíborba megkövült szívem.
S ahogy a kihűlt láva is termékeny
bimbózzon lelkemben a vad szerelem.

Lángolva áradjon bennem a tűz,
már kevés a lappangva izzó parázs.
Feledés hamvába haljon ami bűn
légy oxigén, légy a tápláló varázs.

Lőrinczi L. Anna (Anna1955)


2014. szeptember 14., vasárnap

Én felvállallak


Kérni szoktam, de sosem koldulok.
Gazdag vagyok, míg van némi hitem,
míg szabadon kering bennem minden,
s mindenem felével hozzád futok.

De Te, ha szeretsz, ne ezért szeress.
Ha szívvel győzöl, győzz hát vállal is,
tarts ki mellettem, akár a tigris.
Ha nem megy, hagyd... ne tűrj. Felesleges.

VÖRÖS LILIOM

Mindent megtettem



Átgázoltam érted mocsarat és lápot,
nem félemlítettek mélyült ingoványok,
mert hittem az erőm mindaddig kitart,
míg karnyújtásnyi lesz az életmentő part.
Átkönnyeztem érted egy egész életet,

Érzéseket tagadtam, mik belül égettek,
azért, hogy ne lásd azt a lélekfojtó kínt,
ami bennem ezerszeres túlerővel bírt.
Mindent megtettem, mindent megadtam,
ami színekké vegyül egy szivárványdalban,

hogy soha ne ismerd mega magány énekét,
mely hófehérszínre von gyászos feketét.
De látod, elvérzett a szivárványos ének,
sebzett szomorúság vetett neki véget,
csak egyetlen elárvult hangritmus maradt, ...

Kun Magdolna

Jakab György - Lady lady lady


2014. szeptember 6., szombat

Szeptemberi ősz


 

Már avarnyomban lépem a szeptemberi őszt,
melynek sápadtságán szemem elidőz.
S míg elmerengve nézem a sárgult levelet,
érzem, hogy a tűnő nyár is búcsút integet.

Te is úgy sodródsz te kicsi őszlevél,
mint felkapott tollpihe, mit messze fúj a szél.
Oly nagyon messze, oly nagy távolságra,
hogy csak ábrándnak tűnik a tavasz virágzása

Mi sem tudjuk, mi sem sejtjük, mikor érkeznek
a kéklő égen átfutó csillagszekerek,
melyek elrepítenek majd az örök nyár honába,
ahol valósággá válik minden ember álma. 

Sok őszben felragyog néhány kihullt könnycsepp,
amely a keserű elmúlás érzésétől teljes,
de ezek a fénylő könnycseppek mind felszáradnak,
ha az első kibújt hóvirág lángsugarat kap.

Kun Magdolna

Őszölő


Az alkonyokba nyúló rémület
feszít, hogy újra, újra nélküled
találnak őszi-szürke reggelek,
s már nem veled, jaj, többé nem veled.

Az ablakon a fény ragyogja még
lassú dalát, utolsó énekét,
kezemre folyva emléklángjait,
s te nem vagy itt, jaj, többé nem vagy itt.

Búcsú a csend, kimúlt madárdalok
trillái közt augusztus andalog,
érzem, az ősz szívemből mint vesz el,
s te nem leszel, jaj, többé nem leszel.

A barnuló avar vad illatán
varázst ígér a kerge sarlatán;
tánclépteid a szürke földuton,
s már nem tudom, jaj, többé nem tudom

feledni azt, hogy volt egy tiszta nyár.
Megélni úgy, hogy nem jön vissza már,
a fénye bennem többé nem ragyog,
 
magam vagyok, jaj, úgy magam vagyok.


Hepp Béla (a _Léb)

2014. szeptember 4., csütörtök

Útravaló gyanánt


Dalolj, Költő, mint ajzott ideg
pengesd húrodat,
adj új hangot a nagy semminek,
gyásznak s nyomornak.

Dalold, Költő szíved ütemét,
mely tilt és tagad,
odakünn a lelkek csöndje véd,
ott leszel szabad.

Dalolj, Költő, hadd zengjen a húr,
sírjon, mint a szél,
s ha a rívás ezer szívben túr,
igazat beszél.

Kínod kelyhét egyszerre idd ki,
mint kit sújt a vég,
mint, aki kész szívet fojtani,
s dalod hadd vigyék.

Dalolj, Költő, dalolj szerelmet,
derűt és reményt,
s én ringatózok majd, mint gyermek
szavad melegén.

De ne feledd, a míves szavad
menten elszárad,
ha halk sóhajodhoz nem tapad
igaz alázat.

VÖRÖS LILIOM

Honnan ez a tűz


Honnan ez a tűz, mi belőled árad,
s honnan az a másik, mi bennem lobban fel,
mikor ölelő karodban testem felparázslik,
s villám ért gallyként üszkösödik el.

Honnan ez a vágy, mi őrületbe kerget,
s ébredésre hívja azt a szunnyadó erőt,
mely néha-néha alkonylázban reszket
az elrohanó élet múlása előtt.

Honnan ez a szív, mely érzelemmel dobban,
s dallamként lükteti vérünk ritmusát,
azt a hangos ritmust, ami elhalkul majd lassan,
ha bilincset szakít az összetartozás.

Kun Magdolna