Miért?

Mondd, miért hamvadnak lelkünkben a tüzek,

és miért érezzük, hogy a nyár is hideg.

Miért válnak sápadttá a körbefestett álmok,

mik színesebbek voltak, mint a szivárványok.  

Mondd, miért fogy a szó, s ritkul meg a beszéd,

mely oly sokszor dúdolt tündérszerű mesét,

s oly sokszor ringatott el, abban a puha, pille ágyban,

ahol vágyaink ébredtek boldog valóságban.  

Mondd, miért távolodunk egymástól oly messze,

hogy keserűvé válik az érzés édes cseppje,

s miért lesz a szép gondolat gyűlölettől sebzett,

ha életünk egykor kettőnktől  volt teljes.

  

Vers-fotó:Kun Magdolna

Szemed tükrén át...

Szemed tükrén át látom
lefolynak könnyeid
a túloldalon
egy világ választ el
Tőled
de itt vagy szívemben
magamban hordozom
s a rémület felsikolt
nem lépsz át a tükrön
hova tűnsz hova mész
nélkülem mondd mit érsz
Aztán rám borul az éj
a tükör elsötétül
csillagfény tündököl
izzó szemeden át
Félálomba ájulva
lelked érzem
hozzám simul
A holdfény lecsorog
sűrű könnyek közt
s a tükörből kilépve
álomba merülök
Nélküled!

hifimiki

...s egy reggel zúzmara ül...

...s egy reggel zúzmara ül

kopasz ágakon,

a szél süvít majd,

tépve álmokon,

s a levelek megfúlnak

a sárban,

de most még meleg van,

még nyár van,

élj, élj míg a napfény ragyog

fáradt arcodon,

s hogy mi lesz holnap,

azt még nem tudom,

most csak ez a perc az ami kell...

A szél is még lágyan énekel,

s vele repülök az égbe fel

mielőtt szívem megreped

a felhalmozott szeretet terhe alatt,

s a hajnal könnyekbe fojtja

majd a nyarat...

...mert holnap zúzmara ül

majd az ágakon,

s hogy lesz-e még egy nyár,

azt én nem tudom.

Jaj! azt nem tudom...

Gligorics Teréz

A Kedves hiánya...

A Kedves hiánya
a legfájóbb
olyan mint a patak
víz nélkül
a nyár ősz nélkül
a tél hó nélkül
a tavasz virág nélkül
az érzés szív nélkül
a szerelem tűz nélkül
a sötétség fény nélkül!

hifimiki

Boldog vagyok...

 
Boldog vagyok mert

szerethetlek

vigyázom lépteid

s tudod mennyire

szeretlek

Álmod az én álmom

végtelen álmunk

együtt szállunk

míg elérjük

a fény honát!

hifimiki

Csak röpüljön a képzelet...

Csak röpüljön
a képzelet
színes szárnyakon,
túl az üveghegyen,
túl az álmokon,
egészen-egészen
a csillagporos
égig.

Kun Magdolna

Csodáld meg Te is

Aranyló alkony fedi el a várost,

nedűjébe mártva lélekpennámat,

erdőt festek, mezőt, szép vadvirágost,

s róluk zengek halhatatlan, örök ódákat.

Ugye Te is hallod, mily csöndes az út,

mindkét oldalán ibolyák fakadnak,

szirmukra nézd, finom harmat hullt,

s lábunk előtt mind fejet hajtanak.

Csodáld meg Te is a folyón túli rétet.

Látod? Lepkék tánca karnevált rendez.

Fogadd áldását e bájos vidéknek;

szépségét igazítja szomjas szemedhez.

Pillants rá a szőke, ifjú sziklavölgyre,

hol száz madár a bükkök titkait beszélvén

bokorról bokorra szállva üdvözölte

békés sétánkat a szellős róna szélén.

Add a kezed! Nézd, elevenre vált

a tó tükrén a csend. A sás kisarjad,

s a roskadó fűzeken a vadszőlőbrokát

odacsalogatja a ránk károgó varjat.

Ne tarts tőle, sorsfüst itt nem fojtogat,

bár hallom zihálni sziklatömbű melled,

terítsd magadra a szózatrojtokat,

így azok melege teljesen ellep.

Ugye puha, finom? Mint a bodzahab,

mely ott pezseg a büszke dombtetőkön,

hol ezer buja lombkebel dagad,

majd áthajlik a mohával szőtt rönkön.

Gyere, szegődj hát lépteim nyomába,

s én eléd terítem lelkem szőnyegét.

Ó, mennyi szépet szívott itt magába,

mégsem jutott annyi, hogy csordultig beteljék.

VÖRÖS LILIOM

Őszt rajzolok...

Tudod, ha festhetek egyetlenegy percet,

akkor őszt rajzolok színes fák alatt,

amiben a napfény levelet ölelget,

és még szalmasárgán ébred fel a Nap,

lábam alá avart - olyan zizzenőset -

melyben süncsaládok álmot alszanak,

arany lombesőt a kéregbarna földnek,    

mi megvédi majd a vattahó alatt,

harmatlepte gyepre bazsalikom zöldet,

hogy a lomlevelek jobban látsszanak,

fák alá terítőt, tarka-avarszőttet,

amin napsugarak festőt játszanak,

színes levelekből vidám asztalcsokrot,

álmodó sétányra barna gesztenyét,

fák alatt lapuló galagonya bokrot,

levélejtőernyőt, madárberkenyét,

őszi szélkeringőt, levelekkel pergőt,

piros padra fényt, magam mellé téged,

körénk csendet rejtő, szantálvörös erdőt…

ha megfesthetek egyetlenegy képet.

Nagy Ilona

Vigyél el...

Vigyél el hova vágyunk

Isten közelébe

elvisz az álmunk

völgy ölén templom csendjébe

szemedbe nézek

ott van az ígéret

a szerelem átölel

nem hagylak magadra

sohasem!

hifimiki

Ha látod...

 

Ha látod a pipaccsal teli mezőt

Ha látod a fák suttogó erdejét

Ha érzed a szívedben rejlő erőt

Ha látod a szivárványt a felhők alatt

Ha látod ragyogni a napsugarat

Ha madarak repülnek az égen

Ha magába zár az éjszaka

Gondolj rám én várok Rád!

hifimiki

Meddig még...

Meddig még
míg erős szíved megszakad
meddig bírod a fájdalmakat
míg ég föld leszakad
hát nem elég
soha nem elég
csak hinni kell
még egyszer csak
meghal a fájdalom!

hifimiki

Álomvilágban...

Álomvilágban
az ábránd is valóság

nem csak képzelet

 

 Kun Magdolna

...elképzellek holdfényemnek, hogy végre tudjam,

mitől kitöltetlenek az éjjelek

nehezen múló ólompercei,

melyben visszapergő szemeit számolom az időnek,

mikor érkezel, s amiben tisztára fürdetheti magát

titkaim mélysége mindazzal,

amivel éjjelente ott tudhatlak...magamnak...velem.

És elérhetőbb vagy,

mint testemet ölelő ágyban a kelmeérzetű vágy,

és félelmekkel bujdosó,

akár a fényedre emelkedő pillantásom...zavarodottan várakozó,

türelmesen lázadó vagyok.

Épp olyan, mint, ahogy szeretlek Téged... és hihetik elérhetetlennek,

vagy illanónak a bennem rajzolódó

éji tükörképed ezüstszín mintázatát,

s mindhiába fordul holdamra

a kelő sugarak sárga-fény léte

a napnak háta mögött most is, láthatatlanul,

az éjjeli hold ébred...elérem...elérhet...

 

Moha

Szélkeringőn...

Tudom, adtál olyat, mit nem érdemeltem,

- azért kaphattam, mert minden embernek adsz -

fürödtem többször is háborgó tengerben,

-  hallottam - mit elmos, sosem lesz ugyanaz,

mégis hittem - mondták - kárpótol az élet,

virágzó mederré válik a könnypatak

- gyopár is virul, bár magasak a bércek -

és minden hegyre olvaszt jégkását a Nap.

Mert a kopasz fa is dacol a hideggel,

árva madár óvja fészkének melegét,

- de az erős szív is megszakadhat egyszer,

ezért kérdezem meg - mondd, hát még nem elég?

Mekkora súly az,  mit két váll elviselhet,

bánat-telt szekerem most merre tolhatom?

- benn - a csend, bolyongva elüti a lelket,

- künn - egy szélkeringőn sikít a fájdalom.

Nagy Ilona

De van egy másik szív...

 

De van egy másik szív

ki folyton Téged hív

van egy másik út

melyre léphetnél

van egy másik lélek

ki letörli a könnyed

Fáj a szív

de nem szakad meg

ha lelkedbe költözhetek

szívemet elfogadod

örökre Tiéd maradhatok!

 

hifimiki

Egy virág története

Több volt mindenkinél az a sokat megélt virág,

aki küzdött-küzdött és nem adta meg magát,

pedig annyiszor sújtott rá vihar s nap melege,

hogy lassacskán elfogyott törékeny ereje,

de valami miatt mégis mindig tartotta magát,

talán mert várta azt az igazi nagy csodát,

mikor felfedezik egyszerű, rejtett szépségeit,

amik a többi virágtárstól megkülönböztetik.

Mindig érezte és tudta, ha lelkét megismerik,

elfogadják különcségét, és akként szeretik,

azzal a különösen gyengéd, érző virágszívvel,

amivel sem vihar, sem orkánszél nem bírt el.

A virág vakon hitt, és bizalommal vágyta,

hogy két tenyér érintését szirmaiba zárja,

s majdan az a két tenyér lehessen menedékhelye,

mikor a kíméletlen sorscsapás elbánik vele.

Szép májusi nap volt és rátalált egy ember,

lehajolt hozzá könnybe lábadt szemmel,

majd úgy fordította maga felé a szép virág fejét,

hogy az, végre érezhette a puha érintést.

Boldog volt a virág, nagyon-nagyon boldog,

de elgyengült szirma a két tenyérre hullott,

mert oly, de oly sok idő telt el a várakozás alatt,

hogy hervadó lelke rostjaira szakadt.

Kun Magdolna

Emlékezz ember!

 

Isten szétnézett e Földön
mit tett és mit tesz az ember
- Mit teszel ember
miért pusztítasz
vadat virágot
erdőt tengert
hisz érted teremtettem
hogy boldog légy e Földön
Nem elég neked ez a teremtett
szép világ
hova és mire vágysz
a végtelenbe

hol a sötétség mélye vár
ott csak csillagok vannak
születő és pusztuló világok
Itt találd meg boldogságod
ne ölj ne pusztíts
mert boldog
csak itt lehetsz!

 

hifimiki

 

Ember vagyok

Fáradt színeiben ég az alkonyat,

villódzik, mint hattyúnyakú rozs.

Óaranya kúszik a vén liget alatt,

szemembe néz, nagyon bánatos.

Hozzám simul, majd karomba dől,

puha kendővel kitisztítom sebét,

féltőn faggatom bánata felől,

végigméregetve fakó öltözetét.

Mesélni kezd. Míg az útját járta,

mezők fölött hallgatag virrasztott,

minden lélekre szeretve, megáldva,

éltetőn sugárzó meleget bocsájtott.

Majd embert látott. A bűn avas szaga

lengett a barna barázdák fölött.

Álmok gyúltak, s lobbantak magasba,

de kapzsiság állt legtöbbjük mögött.

 Baltaél mélyült az erdők húsába,

minden csapás alatt megindult a vér,

görcsös ujjú bükkök eddigi dús ága

holtan feküdt a fadorongok tövén.

A csonkká vált erdők bokrai között

fegyver feszült vadászmarokban.

Riadt őzanya csöpp gidát őrzött,

mikor szívébe gyilkos tára robbant.

Bambusznádak fénylő kalászán túl,

hol születni szoktak a nagy tengerek,

könnyezőn, fájón a víz megmordult,

mert habjában emberszenny pezsgett.

Szemlesütve hallgatom. Annyira fáj!

Szava fojtogat, mint egy vasmarok.

Fejem búbjától, lábujjamig váj

utat a szégyen, hogy ember vagyok.

VÖRÖS LILIOM

Elmondanám...

Elmondanám

de néma az ajkam

szomjas a szám

minden éjjel

csókodra vágyom

Te vagy az életem

Te vagy a halálom

Arcod mosolyát

beégetted szívembe

ölelésed vágyom

ha reggel ébredek

Mindenhova Téged viszlek

mindig Téged akarlak!

hifimiki

Talán nem volt hiába

Várj...

Várj

egyszer még úgy süt Ránk a Nap

egyszer még úgy ragyognak

Ránk a csillagok

mely különleges nap lesz

kivirul minden virág

a tél is elhagy már

szívünkben újult erővel

tör Ránk a szenvedély

lelkünkben újra éled a remény

hogy valóban

egymásé lehetünk

s nem kell bujdosni

senki elől

szabadon élhetünk

egymást szeretve

mindörökre!

hifimiki

Miért...

 

Miért szikrázóan kék az ég

ha a szenvedély bennünk ég

Miért süt hét ágra a Nap

ha Téged nem láthatlak

Miért simogató az őszi alkonyat

ha nem ölelhetem át derekad

Miért csillagos az éjszaka

ha nem hallhatom hangodat

Miért várom a holnapot

mely talán nekem elhoz

Miért minden ha nem vagy velem

Mit ér Nélküled a Szerelem?

hifimiki

Egy pillanat volt...

Egy pillanat volt

s fellobbant a láng

Téged vártalak egy életen át

tudtam hogy egyszer eljössz

s nem hagysz el sohasem

tudtam hogy nem hűl ki

bennünk a szerelem

érzéseink

lelkünk mélyéig hatolnak

a szerelem

édes börtönébe zárnak

nincs rabtartónk

mert ez a szerelem

szívünkben él

s nem akarunk szabadulni

csak egymás szívére borulni!

hifimiki

Szememben ott ül a magány...

Szememben ott ül a magány

fénye is elfakult már

egyedül csak Téged vár

Jer hozzám add vissza látásom

mindig csak Rád vágyom

hegyek völgyek közt

csak Téged látlak

bármily messze vagy

szemed tükrén áttör a fény

kékké válik a fekete ég

csillagok ragyognak

Érted sóhajt a vágy

Érted él a virág

Érted süt a Nap

Érted ragyog a csillag

Érted súg a szó

az alig hallható

lelkembe hatoló

örökké ragyogó...

hifimiki

Egyedül hulljak

 

Óvni vágytalak. Hisz én megszoktam

az élet darócának fájó égését,

ezerszer láttam álmomat a porban,

százszor szenvedtem szívem tévedését.

De Rád vigyáztam. Angyalként. Sőt, jobban.

Ha közeledett feléd egy gyilkos sorshullám,

az ős-vizek démonait bőszen visszafogtam,

forgó örvényüket magam felé húzván.

De látod? Önmagamtól megóvni nem tudlak.

Kínom malomköve Téged is megőröl.

Engedd el a kezem, hogy egyedül hulljak

szakadékom éles sziklapereméről.

VÖRÖS LILIOM

A szél...

A szél az egyik ajtót becsukja

a másikat kinyitja

Az egyik szíved kapuját bezárja

a másikat kitárja

Lelkünkön is így hatol át

a szerelem vihara becsapja az egyiket

s a másikon kitárul

a szerelem csodája

Viharok közt élünk s halunk

Meg kell választanunk

szívünk párját

minden viharon át!

hifimiki

Égi édenben

Égi édenben
csillagporos perceket
vigyáz az idő

 Kun Magdolna

Isteni éden

 

„Isteni éden

gyöngyszem az éjben,

szerelemmáglya tüze emészt,

szerelem lángjaiba elégsz,”

mert ha izzásig feszít a vágy,

a lobogásnak nem szab határt

sem föld, sem ég.

Kun Magdolna

A szerelem mindig fáj

A szerelem mindig fáj,

a szerelem lelket váj,

a szerelem tévedés,

sebet szakít, szívet tép,

álmokat lop, életet vesz,

érzéseket semmissé tesz.

Mosolyt kér, könnyet ad,

imád, vétkez, megtagad.

A szerelem mindig

bűntudattal vértez,

de szerelem nélkül

nem élet az

élet

Kun Magdolna

Arcodat látom

 

Arcodon látom a jóságot

a szépséget

Tekintetedben az érzést

mely mindig Benned ég

Mosolyodban a csodát

mely vár reám

A képen átüt

szívdobbanásod

máris szebbnek látom

a világot kettőnk világát

Minden fájdalom könnyebb

ha Rád nézek

Felszárítod könnyeim

melyek csak Érted folynak... 

 

 hifimiki

 

 

Akik szerettek...

Akik szerettek elmentek,
akik maradtak, eldobtak.
Már csak lézengünk árván,
ebben az idegen világban,
amiben nem lettünk egyebek,
mint eleven halottak.

Kun Magdolna

Ne félj!

 

Míg érzem csuklódon

a lazuló szorítókötést

vállad s derekad átfogom

Ne félj

szíveddel együtt védelek

ne rémítsen a szakadék mélye

mert erősen fogom kezed

testemmel óvlak

védelek!

hifimiki