Ember vagyok

Fáradt színeiben ég az alkonyat,

villódzik, mint hattyúnyakú rozs.

Óaranya kúszik a vén liget alatt,

szemembe néz, nagyon bánatos.

Hozzám simul, majd karomba dől,

puha kendővel kitisztítom sebét,

féltőn faggatom bánata felől,

végigméregetve fakó öltözetét.

Mesélni kezd. Míg az útját járta,

mezők fölött hallgatag virrasztott,

minden lélekre szeretve, megáldva,

éltetőn sugárzó meleget bocsájtott.

Majd embert látott. A bűn avas szaga

lengett a barna barázdák fölött.

Álmok gyúltak, s lobbantak magasba,

de kapzsiság állt legtöbbjük mögött.

 Baltaél mélyült az erdők húsába,

minden csapás alatt megindult a vér,

görcsös ujjú bükkök eddigi dús ága

holtan feküdt a fadorongok tövén.

A csonkká vált erdők bokrai között

fegyver feszült vadászmarokban.

Riadt őzanya csöpp gidát őrzött,

mikor szívébe gyilkos tára robbant.

Bambusznádak fénylő kalászán túl,

hol születni szoktak a nagy tengerek,

könnyezőn, fájón a víz megmordult,

mert habjában emberszenny pezsgett.

Szemlesütve hallgatom. Annyira fáj!

Szava fojtogat, mint egy vasmarok.

Fejem búbjától, lábujjamig váj

utat a szégyen, hogy ember vagyok.

VÖRÖS LILIOM