Hiába, hiába...

A kín ma újra szívemig kúszik,

amint elindulok múltunk nyomába,

minden emlékünk bánattal búsít,

arcomba nevetnek: hiába, hiába...

Befogom a fülem, hátat fordítok.

Nevetésük árja mégis egyre nő,

egy-egy emlékkép túl hangosan vihog,

sírásomba belereng az egész temető.

Tíz ujjal kaparom sírodon a földet,

a sár jeges foga körmöm alá hasít,

mindkét öklöm zárt kapukat dönget,

hisz túl azokon utunk szétágazik.

Én itt maradok múltunk peremén,

hol álmom még kettőnk tengerén evez,

hol hatodik éve integet felém

a színed itta vég, mely szíven sebez.

Te pedig amott, ám mellkasod tombol,

a kriptabolt is átriad a mába,

a síri csönd is rí a fájdalomtól,

mindketten tudjuk: hiába, hiába...

VÖRÖS LILIOM