Szíveddel érezd

. Ha majd ünneptáján belenézel

gyermeked szemébe,

s meglátod a felhőtlen boldogságot benne,

gondolj azokra is, kik árván maradtak,

s kik könnyeiket törölgetik valahol az út szélén

az emberektől messze.

Gondold el, milyen fájdalmas nekik

egyedül róni azokat a céltalan utakat,

melyeknek a végén

nincs kedves szó és nincsen ölelés,

csak fájdalom van,

mérhetetlen fájdalom,

melyben soha nem ér véget

a kínkeserves léptű egyedül menés.

Ki felnőtt, s kinek szíve van,

az mind felemeli őket,

magasba tartja, és megszeretgeti,

ezeket a számkivetett,

kitagadott bűnös esendőket,.

Mert kinek szíve van, az tudja,

egy ártatlan gyermekélet

mindig, de mindig

a szívvel érzők

dolga.

Kun Magdolna

Hópihe

Ha hópihe volnék,

tenyeredbe olvadnék,

és boldognak

érezném magam,

mert tudnám,

hogy az élet

ott kezdődik el,

s majdan ott is végződik,

ahol kezed

meleg érintése van.

Kun Magdolna

Oldhatatlanul

 

Kösd hozzám életed,

mint egy puha selyemszálat,

hogy öröklétet nyerjünk

az oldhatatlanságnak

akkor is, ha már

éjfekete táltos lován

a halál szele vágtat.

Mert a két életet összekötő

életselyemszál,

oly erős hurkot zár,

hogy nincs az-az erő,

mely annak feszességét

megingathatná.

Kun Magdolna

Jó lenne

Jó lenne egy percre megfogni a kezed,

s átrepülni veled az idő-tengereket.

Majd megállni néhány vadregényes tájon,

ahol a múltam ifjúságát látom.

 

Jó lenne megbújni karod rejtekében,

vagy egy szédítően forró, lázas ölelésben,

hol nem őrködne más, csak néhány dobbanás,

mely szívem ütemével szívedre vigyáz.

 

Jó lenne elhamvadni pár tüzes csók hevében,

majd újra fellobbanni a csillag teli égen,

s mint két egymásba olvadt gyémántfényű ékjel,

eggyé forrni a világmindenséggel.

 

Kun Magdolna

Némán fájva

Nem látsz bele szívembe, s nem tudhatod azt,

milyen mikor csendesen hal, csendesen szakad,

hisz a szív soha nem ejt panasz-szavakat,

akkor sem, ha könny áztatja a dobbanásokat.

 

A szív némán viseli a megbántásokat,

csak néha remeg meg egy-egy szó alatt,

csak néha törik el, mint az elnyűtt hegedű,

mely sírva játszotta – az élet-keserű-

 

Kun Magdolna

Ernesto Cortasar In My Heart Az én szívem idézet válogatás

Lány hóesésben

Állt a lány csak állt, rendületlen állt,

hajában egy egész zúzmaravilág,

melyben hópihéket csillantottak meg

az elhomályosult smaragdzöld szemek.

A lány didergett, hisz szíve melegét

elveszítette már nagyon-nagyon rég,

s helyébe megdermedt jégkristály került,

amelybe néhány könny belenehezült.

Ő volt az a lány, ki hóesésben állt,

és hosszú évekig csak várt és várt és várt,

mert hitte, hogy egy napon eljön hozzá az,

ki szívében örök forróságot hagy.

A lány hajában már ezüstdér-csepp fénylik,

és régvolt erejét is fagyos szelek tépik,

de ő kitartással áll, és sosem adja fel,

mert kit hűséggel várnak, annak jönni kell.

Kun Magdolna

Más vagy

Más vagy

Más vagy, olyan más!
Mint ezernyi gondolatból
a legszebb szóvarázs.
Vagy szelíd bókok között,
egy meghitt vallomás,
mely szívhúrokon pendül,
mikor játssza dallamát.
Olyan vagy nekem, mint
a tisztán szóló ének,
mely titkokkal csendül fel
és szenvedéllyel éget,
ha már a vágy felhevül
bennünk,
és egymásnak mondjuk;
- így még nem szerettünk-
Más vagy, olyan más!
Új élet kezdete,
s utolsó állomás, hol
minden csupa fény lesz,
amíg tart a véglet,
mert jól tudjuk,
hogy ez az az út, mely
a csillagokig érhet.

Kun Magdolna

Két álom között

Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.

Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,

s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek

a Te kihűlt emléked árnyéka kéklett

Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen

lüktettél már aluvó szemhéjam mögött,

s lüktetésed, mint e betűrengetegben

épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.

Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.

De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán

zsibbasztó bánatként olvadt el egészen

a golgotajárású, szíven vert magány.

Sokáig néztelek, te elföldelt emlék,

s habár jöttöd lázfokig hevített, gyötört,

úgy szorítottam meg ujjad kihűlt percét,

ahogy a meddő magot szorítja a föld.

De hiába. szobám újra csendes, sötét.

S míg elmém magzatja egy újabb álmot fon,

leküzdöm ébrenlétem harapó dühét.

Tán egyszer meglellek még, túl az álmokon.

VÖRÖS LILIOM

Tűnődésem

Kedvesemmé tesznek a napok,
bár csak álmok...tudom.
De jó álmodnom...
Sokat tűnődöm, gondolkodom...Rólad...
Színesebbé válnak-e a szürkeségek,
hogy annyira merészen,
szívem kiszolgáltatva eléd dobom...?!
Mit hihetek?
Hisz minden mit képzelek, belőlem fakad...
Nem tudom mennyi a való
és mennyi a káprázat...
Káprázat? Biztos az?
Hisz érezlek magamban!
Tán csak azért mert akarlak?
...akarlak?
Mennyire kegyetlen csaló AZ
ki teremtett testet, lelket, vágyakat...
De teremtett hozzá kínt, bánatot, halált is!
Nem...A halál az nem AZ!
Jó tudni, hogy van...
Mint ahogy jó tudni, hogy vagy !
Létezel valahol...
Nem velem, de nekem,
nem veled, de értem...
Érted?
Mert kedvesemmé tettek a napok!

 

Lőrinczii L. Anna (Anna1955)

Lopott könnyek

Egymás szemébe loptuk a könnyeket,

hogy a szívben lévő gyötrelmek enyhülhessenek,

s az a fájdalom is, ami összetörte bennünk

mindazt, amit egykor életnek neveztünk.

 

Mert mi éreztük és értettük egymás szavait,

a megfáradó félmondatok zokogásait,

mindent-mindent értettünk, ami félelemben éledt,

s ami lelkünkre vont súlyos nehezéket

 

Mi egymástól tanultunk türelmesnek lenni,

várni, bízni, hinni, hősként ünnepelni,

mert mi ugyanazt az érzést fájjuk hosszú évek óta,

aminek a van tudatát, hűség-bilincs óvja.

 

Kun Magdolna

Csak egy érzés volt

Csak egy érzés volt, könnyben remegő,

fázós éjjeleken szívmelengető.

Fáradt napjaimban néhány boldog óra,

csend-szőtte álmok csillagtakarója.

 

Csak egy érzés volt, égbeemelő.

Zuhanó szárnyon némán lebegő.

Szivárványon szendergő puha-pihe toll,

amire a sors vérkarcot rajzol.

 

Csak egy érzés volt, pár bódult állapot,

mit merengő lelkem el-elsiratott,

mikor gomolygó viharfelhők hasították szét

a két szívből született érzés erejét.

 

Kun Magdolna

Búcsúzz el

Búcsúzz el! Búcsúzz el! Vidd messze a titkod.
Vond vissza a bókokat, amit szíved vallott.
Volt érzésed égesd fel és szórd szét hamvait.
Sosem lássam magam mellett tűzfoszlányait.

Ne nézz hátra. Rombold le a köztünk lévő gátat.
Nem védik már úgy sem az elsorvadó vágyak.
Hírét is feledd el ennek a régvolt szerelemnek.
Utolsó imát se engedj a bűnös kegyvesztettnek.

Tagadd meg álmainkat, mit együtt terveztünk.
Halvány emléke se legyen annak, hogy szerettünk.
Legyél csak idegen, kinek nem fájnak a könnyek.
S kinek szíve nem érzi, ha a másik szíve szenved.

Ha kilépsz az életkapun, vidd magaddal kulcsát.
Isten úgyis elrendezi mindkettőnknek sorsát.
Neked adjon örök boldogságot, erőt, egészséget.
Nekem pedig mély sírgödröt, hogy feledjelek téged.

Kun Magdolna

Hárfa 2

Méltón szólsz, és múltba nyúlsz,
elmereng a képzelet, vándorútra kél.

Ó, ti boldog Istenek, fényre gyúl'
-e szerelmes énetek, fuvallata mennyit ér,
megpendülve húrjain, s felmorajlik-e a tenger,
ha simogatnak lágyívű kezek, újbegyekkel csipkelődve;
akarnak-e kinyílni a harangok lelketekben?
Ma álmodj velem, hallgasd dalom.
Érezd a lényem, szűnjön a fájdalom.
Lágyan szellő legyezzen, hajnali harmat
kezedhez érjen, s hangom hallva érezd a vágyat,
találj bennem mindig nyugalmat.
Háborgó lelked csendesítem, halkuljon haragod hullámverése,
bánat és öröm, a mindenség rád osztott földi része...
Sírva szeretsz, vagy szeretsz, ha sírsz,
egy szót sem szólsz. Könnyekkel írsz, gyűlölsz, nevetsz,
bárhol lehetsz. Csendet, ha vágysz, csendben szeress...
Messze repít képzeleted. Szilaj folyók, lágy tengerek,
csillagmezőn ezüst veret,
szemedre édes álommal ereszkedek...
Hallgass engem, s ha rám figyelsz, érzel,
lebeg a lelked, magadba nézel,
könnyűvé válsz, súlya sincs a testnek,
nincs már határ, s nem kötnek gúzsba keresztek.
Zengő dallam lengi be az étert, szellő hárfán hajlongnak szavaim,
húrjaim ércén bús lidércek angyaloknak, örök szerelmet ígérnek,
Oltom szomjad, csillapítom éhed, hangomban égi igéket hallani...
Istenek hangszere Te, gyógyír e világra, irgalom lángja zenéd,
ördögként csábítasz el, s mint angyal, fogsz szerelmet vallani...

Jóni Barna (barnaby)

Szív-sebek

Mikor könny marja át szíved sebeit,

és sápadt lelked is vérrel színezik,

arra gondolj csak,

minden bánat erősíti kitartásodat.

S ki kitartással bír bánata felett,

az romokból is felépít

egy újabb életet.

Mert aki nem adja meg magát,

s lerázza sorsának nehéz úti-porát,

annak oly erős lesz lelke védettsége,

mintha sosem fájta volna

az élet nehézsége

Kun Magdolna

A szerelem

Azóta szeretem az õszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét.

Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.

Azóta szeretem a fákat. Az erdõ zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késõ éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni

bele a világba szemben a széllel.

Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként õriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.

Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.

Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.

Mindent.

S mióta elhagyott, siratom azóta az őszt.

Szirmai Virág

Kovács Daniela: Nem kenyerem a megalkuvás (hangosvers)

Szomjas vagyok. Álmom heve úgy tapad rám,

mint lucfa ágain a ragacsos gyanta,

mint a borostyán az ódon bástyafalán,

nem fog se a szélvész, se az idő rajta.

Lábam már súlyos, akár az ólomdarab,

szomjamat oltanom kellene mielőbb.

Volna mivel... kering itt víz, s felzúg a hab,

nem hajtok térdet a tisztes muszáj előtt.

Számos kétely lapátol port a hitemre,

míg lábam mocsáron, ingoványon átkel,

de csökönyös vagyok, és nincs az ínyemre

az álló, poshadt víz. Nekem friss forrás kell.

VÖRÖS LILIOM

Cím nélkül

 

 

a csend bársonyszékébe süppedt el annyi

gondolatom, s fejtámla mögé bújtatja

magát áttetsző itt-nemlétem...a Sors hátam

mögé settenkedve próbál meglepni, de nem

leli, csupán földbe nőtt köpenytestem

pamutburkát...nem vagyok itt, csak foszló

felhőkről lelógó esőcseppben látszom, vagy

tovakúszó napsugár utolsó káprázata

formál...lecsendesedtek a falba vénülő

fél-sóhajok bennem, horgolt csipkehálón át

szőtte belém póktestét az újjászületés.

Moha

Fehér hópihék

Szívemben már fehér hópihécskék szállnak,

erejét vették az örök forró nyárnak,

amely itt parázslott benn hosszú ideig,

míg a szív rá nem jött, hogy zord tél érkezik.

Van az úgy néha, hogy télbe fagy a nyár,

s kirepül szívünkből a tavasz kismadár,

amelynek vidáman csengő dalos csacsogása,

napfényes nyaraim, annyiszor vigyázta.

Én a tél hidegét mindig nagyon fájom,

mert hangosabban hallik belső zokogásom,

az a rejtett zokogás, mely fehér hópihék

zúzmarás jégkristályát könnyezi majd szét,

ott, ahol egykor színbe rezdült minden,

ahol vágytüzek lobbantak a titkos édenkertben,

és szenvedélyes csókok mesélték el azt

hogy a tél egyszer minden szívet behavaz..

Kun Magdolna

Csézy: Mama

Kezedből ettem

Kezedből ettem, s te enni adtál,
hitet kerestem ajkadon,
fénynek láttalak, te éj maradtál,
sötétbe bújó hajnalom.

Csak álmok voltak, parázsos álmok.
Még néha fáj, hogy nem vagy itt,
az esti csendből csodára várok,
s a hajnal halni megtanít.

Kezedből ettem, s te mérget adtál,
édesen gyilkos mérgeket,
én haldokoltam, te nem maradtál,
annyit se mondtál: ég veled,

s csak csönd maradt itt. Az egykor büszke
álmok varázsa átkarolt,
én hagytam, hulljon ezernyi üszke.
Talán a legszebb Semmi volt.

Kezedből ettem… míg ring a távol,
s üzennek apró sejtjelek,
emlékek csöndes, fáradt zugából
párnám csücskébe rejtelek.

Hepp Béla (a_leb)

Halkuló szavak

Elhalkult már bennem minden gondolat,

akárcsak a szívből írott rímes szép szavak,

melyek gyöngyruháján megcsillan pár könny,

mikor a benne bújó érzést szilánkká töröm.

Mert az érzés sebzi, marcangolja gyönge lelkemet,

az vet reá súlyos-élű nehéz terheket,

az hullat rá őszhervadást, fakult-szirmokat,

hogy elsorvassza bennem a szóhalmazokat

Halkuljatok szavak, halkuljatok csak,

mind csendre intsétek, mi fáj és ártalmas,

ne szóljatok, hallgassatok, némák legyetek,

gondolat se legyen, mely hangokat neszez..

Hisz mindaz, mely kimondatlan szívünkön piheg,

nem sérti, és nem vérzi át a sebzett.lelkeket.

S nem terheli kőtömb súlyát azon szavaknak,

amelyek csendbilincsbe zárván, rabok maradtak.

Kun Magdolna

Egy réges-régi dal

Amikor szívedbe mar egy réges-régi dal,

s a benne bújó szép emlék újra felkavar,

ne szégyelld a könnyeid, sírj csak nyugodtan,

mert szent az-az érzés mely könnyekbe fogan.

Minden olyan dal, mi lelked övezi,

érzésekkel, emlékekkel, színnel van teli,

hisz a dal nem más, mint szíved lüktetése,

mely akkor szól tisztán, ha könnyet hullatsz érte.

Kun Magdolna

Hiába...

 

Megfájdul a szívem,

kicsordul a könnyem,

ha nem vagy velem

 

Hiába várom

tüzét szívednek

ha nem vagy velem

 

Hiába látlak gondolatban

szemed nem igéz

ha nem vagy velem

 

Hiába vágyom utánad

nem hallom szép szavad

ha nem vagy velem

 

Hiába minden

ha messze vagy

ha nem érem el ajkadat!

 

 hifimiki

 

KORMORÁN - HA MESSZE MÉSZ....

Két szívdobbanás

Vetettem neked pihe-puha ágyat,

hogy éjjelente abból a mennyországot láthasd,

és ott hallgasd velem azt a vágy-telt muzsikát,

aminek az ütemjele két szívdobbanás.

Csókokkal díszítettem párnád szegletét,

hogy derűvel köszöntsön minden ébredés,

és úgy nézz rám reggel, olyan boldog szemmel,

mint akinek éjszakája szerelemmel telt el.

Meséltem neked szép esti meséket,

hogy az álmod fénnyel, színnel teljék meg,

színnel, mi átragyogja azon könnyeket,

miket hiányom sír, ha nem leszek veled.

Kun Magdolna

Félek, hogy elveszítelek

Mindennap rettegek, hogy elveszítelek,

mert mindennap van olyan, ami nyomtalanná lesz.

Eltűnik, elillan, mint a kristályos könnycsepp,

amire a napfény tűzsugarat vet

Mindennap féltelek, mert számtalan veszély

gördíthet gátló akadályt életünk elé,

olyan akadályt, mely át nem hágható,

ha abban szilánkokra törik szét a szép illúzió.

Míg élek féltelek, mert nagyon szeretlek,

s mert benned lelem meg az élet értelmet,

hisz te vagy az, ki erőt ad, ha elsodor az ár,

s ha ez a buta-buta szív fájón kalapál.

Kun Magdolna

Cím nélküli

vajon mit érezhet az elszakadni készülő fércöltés kabátod ujján, mikor tudja, csak a lélek képes újra összetartani anyagot és cérnát.
tű nélkül varrjuk össze hiányunkat,
de holnap látni fogjuk a kiserkenő hajnalfényt,
felsebzett  érintéseinkben
vajon le akarod-e fejteni
a bokád köré kulcsolódó szelíd erőszakot, hogy helyette pillantásom égesse rá megszökni készülő gondolataimat, amelyek mint megannyi sejtatom, egyben tartják kettőnk mikrokozmoszát
vajon megmutatod-e vándorló életutamat tenyered barázdáin át, egy talpalatnyi titkot, a markodba izzó feltámadásomat, hogy halni feledjek
vajon felkiáltasz-e értem a hold peremére, hogy figyeljenek rám az ázottá málló felhőistenek, s burkolják be imáinkat a felettünk lebegő éjszakába, miközben levetjük rongy ruháinkat, csendesen... 

Zohar

Nem tudtalak jól szeretni

Nem tudtalak jól szeretni,

bárhogy akartam,

mert bennem nem volt az,

ami másban benne van.

Hisz én mindig űrt hagytam,

egyfajta hiány-nyomokat,

melyeket nem pótolhattak

a szívből jött szavak.

Sokáig kerestem

azt a letört darabot,

amit a nagy égi egész

egybe szabhatott,

de nem találtam meg.

Eltűnt nyomtalan,

mint néhány szédelgő

könnycsepp,

két vadul tajtékzó

szív-zivatarban.

Kun Magdolna

Kovács Daniela: Sírásba csukló sóhaj (hangosvers)

Nem tudom, merre vagy. De még hallak.
Hallom a szíved... úgy zokog, vágyik,
szélnek feszül, majd égbolthoz tapad,
és meg sem áll a bizonyosságig.
 
Tudom, hogy szeretsz, te büszke titkom,
te tűz, láz-lakta ópium-ábránd,
hisz, ha álmod kezéből kisiklom,
az újabb álmod magába átránt.
 
De akkor mondd hát, miféle átok,
miféle rontás szegi szárnyaid?
Nem látod? Az élet is megállott,
az is Rád vár. Mondd, miért nem vagy itt?

Vangelis & Jon Anderson : So Long Ago,so Clear - Olyan régen, olyan tisz...

Csak egy sóhajtás

Mikor megsebzett szíved már alig-alig ver,

s érzed, hogy a vég is itt lehet közel,

hullasd könnyeid, hadd peregjenek,

hadd védjék, hadd óvják bágyadt szívedet.

Mert, ha azok a könnyek beléd rekednek,

ég-magasig nőnek a bánat-gyökerek,

s úgy fojtják beléd az élni akarást,

hogy nem marad erődből,

csak egy sóhajtás.

 

Kun Magdolna

A TEMETŐBEN

pusztába vetett

homoktengeren

ring a múlt és a jelen

a sóhaj érintéssé simul

a jövőbe karcolt

rég volt neveken

fátyolos emlékeket forgat

majd délidőre napsugárba olvad

a hajdan izzó szenvedély

s a jó öreg szél

míg nyugodni tér

estére langy takarót ígér

a csapáson fűcsomók

– rajtuk léptek (sorsok)

rátaposott nyomai

kőágyon nyugvó

álmokat takarnak

a vérszilvák vörös lombjai

hol lepkék bogarak

hangyák viszik hátukon

a lehullott könnyeket

a ki nem mondott szavak

karjában fájva pihen

az árva szeretet

Arany-Tóth Katalin (aranytk)