Ma éjjel tágra nyílott vágyam kék szeme.
Őnéki a hajnal épp csak hogy megérett,
s ott, hol a ternyék és rózsák keverednek
a Te kihűlt emléked árnyéka kéklett
Újra élni kezdtél. Sajgón, elevenen
lüktettél már aluvó szemhéjam mögött,
s lüktetésed, mint e betűrengetegben
épp oly időtlen volt, és épp olyan örök.
Hogy meg is szólaltál-e, már nem emlékszem.
De azt bizton tudom, hogy szemed bogarán
zsibbasztó bánatként olvadt el egészen
a golgotajárású, szíven vert magány.
Sokáig néztelek, te elföldelt emlék,
s habár jöttöd lázfokig hevített, gyötört,
úgy szorítottam meg ujjad kihűlt percét,
ahogy a meddő magot szorítja a föld.
De hiába. szobám újra csendes, sötét.
S míg elmém magzatja egy újabb álmot fon,
leküzdöm ébrenlétem harapó dühét.
Tán egyszer meglellek még, túl az álmokon.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése