Tudom, adtál olyat, mit nem érdemeltem,
- azért kaphattam, mert minden embernek adsz -
fürödtem többször is háborgó tengerben,
- hallottam - mit elmos, sosem lesz ugyanaz,
mégis hittem - mondták - kárpótol az élet,
virágzó mederré válik a könnypatak
- gyopár is virul, bár magasak a bércek -
és minden hegyre olvaszt jégkását a Nap.
Mert a kopasz fa is dacol a hideggel,
árva madár óvja fészkének melegét,
- de az erős szív is megszakadhat egyszer,
ezért kérdezem meg - mondd, hát még nem elég?
Mekkora súly az, mit két váll elviselhet,
bánat-telt szekerem most merre tolhatom?
- benn - a csend, bolyongva elüti a lelket,
- künn - egy szélkeringőn sikít a fájdalom.
Nagy Ilona
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése