Itthon

Megszökni tőled mennyire akartam, 

elmenni messze, árkon-bokron át 

törni el innen, hágókon, patakban, 

leverni múltunk átkozott porát, 

kifújni végleg minden édes illatod, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok.

De sokszor csaltál meg... Görcsös gerincem 

megtörni szántad mocsokba vesztve, 

morzsolt hitemre olvastál: - El innen!- 

súgtad, s nem tudtam, jövőnk, az lesz-e, 

tiportak éjszakák, földsápadt hajnalok, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

rád akaszkodtak, s méltatlannak adtad 

szép kincseid; minden ordas ének 

téged gúnyolt, már mindent elmulattak, 

s elhazudják, mintha szeretnének, 

teérted sírtam száz sosemlesz holnapot 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

mert érted égni bennem így se szégyen. 

Képeidben önmagamat sejtem, 

szent esküvésben, porban csúszva, térden, 

rád feszítve minden apró sejtem, 

nyaraddal égetsz, a teledben megfagyok, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

testedben élek, minden apró magban 

te lélegzel, mezőkön, hegyekben, 

szürke utcákon az én otthonom van; 

lehetnék máshol? S hogy elmegyek? Nem! 

Megbolydult a világ, bolonddá lett a jog, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok, 

egy nyelvet mondunk, egyet milliókkal 

kék tavakban, folyók széles hátán, 

erdők csendjéből napra forduló dal 

búzamezők sárga szálán vár rám, 

világnyi zajokon, hallod, hogy átrobog, 

és látod, mégis, én mégis itt vagyok 

magamban, tebenned. Lángos arany orcád 

fordítsd a szívemnek, Hazám, Magyarország.

Hepp Béla (aLéb)