Elgondolkodom némely napokon,
lesz-e olyan ki majd emlékezik rám,
ha csillag-úton járó messzi lábnyomom
a végtelen nagy kékben otthonra talál.
Elgondolkodom némely napokon,
becsülnek-e szeretteim érdemem szerint
akkor is, ha a könyörtelen élet-fájdalom
lebegő alakomra már nem von földi kínt.
Jó volna a fehér-fodros fellegekből látni
szomorú szemű gyermekeim mindennapjait,
s néhány másodpercre könnyesővé válni,
hogy lemoshassam arcukról a bánat árnyait.
Jó lenne a végtelenben összegömbölyödni,
fénylő holdként világlani sorsútjaikat,
s minden hűvös éjszakába beletündökölni
azt a meleget, mit csak egy anyaszív adhat.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése