Gyenge rózsabokor kesereg
búvában
Egy podvas vén fának hideg
árnyékában.
Könnycseppek húllanak kinyílt
bíbor száján,
Melyek leperegnek egypár
bimbócskáján.
Egek! Még elején a kies
tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A fa ráterítvén mohos vén
gallyait,
Nem ereszti hozzá a nap
súgárait.
Egek! Íly szép rózsát ide ki
űltetett,
Mely a kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a több mosolygó virágoknak
során
Nem epedt volna el szegény ilyen
korán:
De itten a bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár mogyorófák körűlte
hevernek
De azok feléje fordúlni sem
mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem
lengedez,
Mert a vén fa tőle minden rést
elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe
–
Ah! e rózsaszálat ki ne szánná,
ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kínjait fájlalják; de mit
segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénykét
a nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny
hím fák.
Maga a szép rózsa, csüggesztvén
ágait,
Így ereszti égre bokros
panaszait:
„Mért nem emészt már el vagy
hévség vagy hideg?
Ilyen vadon helyen mit sinlek,
mint rideg?
Vajha forgószelet támasztna
valaki,
Hogy tégedet, vén fa, tőből
facsarna ki”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése