Versailles nem sírt, mikor a kétség
négyelte fel a magyarok hitét,
de babért font, míg itt az orv éhség
okádta ki a nyomor utóízét.
Úgy sújtott le ránk a véres ítélet,
mint vétlen nyakon az éles gyilok,
vérben áztatták e szent vidéket,
hogy nyíljanak rajta névtelen sírok.
Rémüvöltésünk süket fülre talált,
fogyni kezdtünk, mint rét fölött a köd,
aki kiállta a kín viharát,
az láthatta a gúnyos kárörömöt.
Abban oldódott fel hangtalan jajunk,
abba süllyedt nyomtalan a holnap,
azok, kik sejtik, tudják fájdalmunk,
bánatunk súlyától földig hajolnak.
Ma Versailles sír, s búsan, megtörten
öklével magyar szívkaput dönget,
s bár lelkem e lármára megzörren,
nem tudok ejteni érte egy könnyet.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése