Ma
elővettem a régi leveleket,
amelyekben
kincset, pompát küldtél nekem,
bársonyos
betűkelmét, puha szóselymet,
hogy
legyen majd, mibe fogóddzon a lelkem.
De ma
nincs erőm. S bár szemeimbe merülsz,
olyannyira,
hogy már-már látom az arcod,
tudom,
hogy hamarosan menni kényszerülsz,
és úgy
válunk szét, mint híd között a partok.
Te ott
nyugszol majd az idők örök mélyén,
ahonnan
semmilyen fénylő remény nem int,
én a
purgatórium lángjában égvén
megtanulhatok
élni nélküled megint.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése