Alkonyat

A Nap kelő gyöngye hímezi a tájat,

mennyei arannyal szór füveket, fákat,

a harmatcsepp ragyog, csillog a fényében,

rózsát fest a felhők szürke köpenyébe’!

A délceg napsugár felhág a tetőre,

szakadatlan ontja dél-fényét a földre,

sugárhaja lebeg alkonyat ködébe,

búcsúzóul ömlik rubint-piros vére!

Mily nagyon hasonló a nyíló szerelem,

napsugár a szívben – tündöklő érzelem,

boldogságát hinti virágra, világra,

rózsa szirmán pihen menny-varázsos álma!

Izzik, mikor legszebb – lángol a szerelem,

megszűnik a világ, megszűnik értelem;

ám, ha a szenvedély delét elmulassza,

jobb lett volna, hogyha, ki sem nyílott volna!

Lassan lehanyatlik, halványul a fénye,

mint, ahogy a Nap is -  este földet érve;

szeméből egy könnycsepp pereg le az arcán,

vérző szíve táját bánatok facsarják!

                     Filo-csibi   

   20l5. 09. 17.