Rendszeres olvasók

2015. szeptember 21., hétfő

Alkonyat



A Nap kelő gyöngye hímezi a tájat,
mennyei arannyal szór füveket, fákat,
a harmatcsepp ragyog, csillog a fényében,
rózsát fest a felhők szürke köpenyébe’!

A délceg napsugár felhág a tetőre,
szakadatlan ontja dél-fényét a földre,
sugárhaja lebeg alkonyat ködébe,
búcsúzóul ömlik rubint-piros vére!

Mily nagyon hasonló a nyíló szerelem,
napsugár a szívben – tündöklő érzelem,
boldogságát hinti virágra, világra,
rózsa szirmán pihen menny-varázsos álma!

Izzik, mikor legszebb – lángol a szerelem,
megszűnik a világ, megszűnik értelem;
ám, ha a szenvedély delét elmulassza,
jobb lett volna, hogyha, ki sem nyílott volna!

Lassan lehanyatlik, halványul a fénye,
mint, ahogy a Nap is -  este földet érve;
szeméből egy könnycsepp pereg le az arcán,
vérző szíve táját bánatok facsarják!


                     Filo-csibi   


   20l5. 09. 17.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése