Nyár hevében elbágyadt nap
szemén álom hosszan marad,
langyos, fukar melegével
ajándékoz mindenséget.
Dért csókol a rózsaágon,
fénye fázik sivár tájon,
rövidül a megtett útja,
már az árnyék sem oly kurta.
Mégis büszke, hisz nem dőre,
fényétől van nektár bőve.
Őszi szelet megríkatja:
madárfészket nincs ki lakja,
zefírként még cirógatta,
lombpalotát elringatta.
Fák leveles zöld palástja
sem terül rá már az ágra,
zengő dal is messze repül,
hol napfénnyel meleg hevül.
Haragosan nyargal a szél,
Csupasz gallyat szaggatja szét.
Őszül netán a lélek is,
hímes kelyhét derek lepik,
szórja a szél hervadt éltét,
eltűnik, mint fény és kék ég?
Lelket az ősz nem hervasztja,
sem hűvös, sem dér apasztja,
őrzi tavasz és nyár ízét,
illatokat, édes mézét,
őszi fények harmatágyán
lázas éjek hév románcát.
Filo-csibi
20l5. szeptember 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése