Írd ki magadból…

Írj ki magadból kínzó emléket,
befelé hulló, néma könnyeket,
hogy cseppnyi harmat volt önnön-hited,
hiú reményed – nem értett szíved;
hogy a boldogság után loholtál,
fénysugár helyett felhőt habzsoltál;
a kétes mosolyt, pátosszal szólót,
(színész-kelléknek, nem szívnek valók)
társ mellett magányt – fájdalmat dalban,
a gyűrött párnát fáradt hajnalban!

Ne hagyd  kísértsen ködszürke magány,
a mézízű csók még ma sem talány:
lángol ott gyönyör, forrong a vágyad,
színét a világ rózsásnak láttat,
dúdolja szíved szerelem dalát,
izzó szenvedély édes balzsamát;
mindenség kéje, mámora pezsdül,
a nap és az éj násztáncra perdül.
Ez legyen őrződ – éljél meg újat,
felejtsd a rosszat –  a fájó múltat!

           Filo-csibi

2015. 09. 27.