Ma nyakam köré tekeredett a szárszói csönd. Olyan
sűrű és súlyos volt, akár a vihar előtti nesztelenség. Amidőn átléptem a
küszöböt, az Ég vad erővel szakadt rám, mint ahogy a halk zenében a vészt jósló
dobok szoktak megperdülni. A szertehulló múltad aranya csergett fájón
szerteszét, de zörgő hullását csak én hallottam meg. Józan mérséklet járt-kélt
a szobák közt, s nem akadt egy értő szem se, amely a vonat kereke által
felezett ingujjad felé fordult volna. Siket és vak ma itt mindenki. Valaki
gyors, gépies mozdulatokkal szedegeti fel a lábai elé szórt szószirmaidat, de
nem látja, hogy úgy kéklesz és folysz a cserzett pergamenre vésett alázatos
betűk között, akár a tinta. Én nem csak látlak, de érezlek is. Épp földre
zuhansz. Könnyelmű kezek ejtettek el, mert nehéznek találták megnyíló lelkedet.
Készültem lenyúlni érted, de megfogni nem tudtalak. Fénnyé váltál.
Az állomás felé vezető út torkára lépve kerestem a
porban megkövült lábnyomaidat. Óvatosan, lassan haladtam előre, nehogy egyikre
is rálépjek.
Fülsiketítő rianás rázta meg a két vágány fölött
árválkodó délibábot. Vonatot nem láttam ugyan, de a távolból egyre csak
felerősödött a keréksírás, majd újra csönd tekeredett nyakam köré. Olyan sűrű
és súlyos volt, akár a vihar előtti nesztelenség.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése