Ábránd

Bárcsak lehetnék én dalos kis csalogány:
repülnék, ahol a fényesség halovány,

zengve köszönteném a felkelő napot,
szívemből dalolnám a legszebbik dalom.

Zord felhők palástját a csőrömbe fognám,

fényes naptól messze, végtelenbe dobnám,

aranyos sugárhaj omlana a földre,

a sok-sok madár most versengve köszönne!

Ó, ha nőhetnék én terebélyes fára,

sok millió lombra és számtalan ágra;

árnyékot adnék a megfáradt ősz párnak,

puha tollas ágyat minden kismadárnak.

Takarója volnék a szerelmeseknek,

otthona lennék a sok apró életnek,

a magasra törve harsonáznám égnek:

idelenn özöne van jónak és szépnek!

Ha én folyó volnék: messze földre folynék,

hullám-fodraimból fehér habot vernék;

egyetlen élőnek, hogyha lenne szomja,

bőven adnám vizem, hogy a szomját oltsa.

Éltetném a földnek minden veteményét,

pompázna mindenhol a sok virág és rét,

a tündöklő nap is bólogatna méltán,

friss zápor hullatná örömkönnyét énrám!

Hatalmas ház lennék: bárkit befogadnék,

fáradt vándoroknak hív hajlékot adnék,

szomját-éhét olt’nám, lenne itt nyugalma,

a haragos éjben félelmet kint hagyna.

Árva gyerekeket szeretettel várnám,

beteg szenvedőknek az ajtómat tárnám;

bennem mindenki a boldogságra lelne,

szeretet-virágnak kinyílna a kelyhe!

  

                                             Filo-csibi

2015. december 27.