Jó volna, ha egyszer fölszakadna
mindaz, mi mélyemben rég megkövült,
tépjen, marcangoljon kínom karma,
csak érezzem, hogy könnybe különült.
Jaj, mennyi szenny, tompa álom, salak
szabadulna végre-valahára,
s a visszafelé áradó savak
nem roncsolnák szívemet halálra.
Nem ringnék többé emlékem szaván,
nem fájna, hogy sosem voltam gyermek,
hogy sosem ölelt magához anyám,
míg mostohák téptek, űztek, vertek.
Nem fájna, hogy fülemben úgy sivít
a rég átélt véres iszonyúság.
Felemészt, elpusztít, megsemmisít,
rút féregként kikezd. Belülről rág.
Árva vagyok. Senki. Bús nincstelen.
Anyám szült így a Sors lába elé.
Bár tudnám, miként, hogyan viseljem,
hogy négy magzatja szakadt százfelé.
Bár tudnám, miként felejthetném el,
mivel oldjam el e lélekcsomót,
hogy a gyermekszemhéjamat éjjel
sose csukta be gondoskodó csók.
Lélekgyomrom korgott, kínzott éhe
a szeretet-szőtte, kedves szónak,
de csak szópenész jutott kenyérnek,
mint a legtöbb árván álmodónak.
Ma adnának sokan. Nem kell vigasz.
Nem kárpótol a szánalomostya.
Szakadna fel végre, s a könnyviasz
múltam szennyét szívemből kimossa.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése