A hajnallal együtt osontam el.
A mező még aludt. Nyugodt álma volt.
S mi néztük egymást párás szemekkel,
mint az örök-árvák, szolga angyalok.
Egy szót se szóltunk. Lelkünk se mozdult.
Néztük egymást, mint megbékült halottak,
s amíg mi a csöndet dagasztottuk,
a holt peronon kányák civakodtak.
Így húztak el felettünk az órák.
Vonatom, akár a favágó fejsze,
csattogtatta folyvást altatóját:
"ha elmegyek, vajon fájsz-e,
felejtsz-e?".
Betelt a sors. Karod búcsút intett,
s bár vágyaid mind nyomomba szegődtek,
mint pogány szívektől az istenek,
suhantam egyre távolabb tetőled.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése