Gitárszóló

                                               

Addig sosem sírt annyira gitár...
mint azon a tűnt, őrült hajnalon -
mikor kétséged pihent vállamon,
szinte sajgott a húr lelke is már.

Elvist hallgattunk, bőgött Santana;
és kölcsönadtad a szíved nekem -
mondtad, jó helye lesz neki velem,
te legyengültél, csak kifosztana.

Biztattál: óvjam, mindig vigyázzam,
így láthatom a tükörben arcod -
így marad erőm vívni a harcot,
(ha elfogy, kiben bízzak) szilárdan.

Könnyem se hulljon azért, mi történt,
ne búsuljon főm éjszaka-párnán -
szeressem szívem, aki nincs árván,
hisz párban dobog odabenn, önként.

Ígértem, persze, szentül ígértem...
bármit megtettem volna ott, akkor -
(bennem a Végzet hiába harcol,
porlok a Mennyig, hozzád ítélten)

De mit tagadjam, jólesett nagyon
hited, melyben én lettem az Isten -
s amit adtál, azt mindvégig hittem,
eszemben tartva dúdolom dalom.

Addig sosem sírt annyira gitár...
mint egy szomorkás, őszi hajnalon -
most már őszintén illik vallanom:
segélyed táplál, mert Sorsom sivár.

 

Lambrozett Éva