Volt már úgy, hogy visszamentél oda,
hol valaha rég az időd kinyílt,
hol minden tavasz hajadba fonta
a buja ívbe rád hulló idillt?
Hol úgy ringatott ölében anyád,
mint a jó szagú szénát a szekér.
Ugye, ma mindened odaadnád
a múlt kapuján átlépett percért?
Jaj, ne tedd. Csak még inkább fog fájni,
hogy ott már minden tilt és megtagad.
Hiába adnál cserébe bármit,
ott idegennek éreznéd magad.
Ha nem hiszed el, próbáld ki bátran.
Látom, égeti kezed a kilincs,
ósdi kulcsod csikordul a zárban,
de odabenn immár egy lélek sincs.
A roskadozó, hűlt falak között
nem köszön vissza az ismerős hang.
Ha hallottad is, csak szíved nyögött,
s úgy vert fájón, mint vassal vert harang.
Látod? Én megmondtam. Jártam már ott,
és hosszan sírtam, némán, befelé,
s míg lelkem fanyar könnyekben ázott,
lecsuktam végleg a múlt fedelét.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése