A szirt

Ott állt a szirt megkövülten a hegy oldalán,

az idő kikezdte, s vágyta boldogságát tán.

Az eső repedést vájt évek során belé,

nem is ment csak néha egy-egy kismadár,- felé.-

Mindig szomorú volt, hiába sütött a Nap,
egyszer kőszívében egy édes érzés fakadt.
Megismerte közelében felbukkanó fát,
kinyújtott ága, vállát kedvesen fogta át.

S boldogan nézte, s ég újra kék volt felette.
De rájött a fa egyáltalán nem szerette,
kijátszotta, s szemébe ártatlanul nézett,
a szirt szíve benne lévő kín miatt, -vérzett-

Újra ott állt, megkövülten a hegy oldalán,
lázas aggyal így nem vágyott boldogságra már.
A repedések nyíltak rohamra ellene,
megtört ő, mert csak szivárványt káprázott szeme.

Lyza Zsolcai