Csak anyám jönne vissza mikor mélységekbe hullok,
és nem látom a szakadék felszín peremét.
Sem a kivezető utat, melyen meglelhetném végre
rongyfoszlásig kopott hitem erejét.
Csak anyám simítna még könnyes időráncot
fáradt arcom, fáradt szemem homály-szegletén.
S csak ő adna még egyszer reménykeltő vigaszt
mikor fájdalom-seb tátong szívem közepén.
Talán minden könnyebb lenne, ha érezhetném még
kötényének melegét, mi otthonommá vált,
akkor mikor ádáz sorsú életem, ellenségem lett,
és hóhér módjára megtörni próbált.
Csak anyám kezét érezném még könnyes arcomon,
mert akkor tudnám, hogy minden kihullt csepp,
felszáradna attól a nagy-nagy szeretettől,
amely most a csillaggal teli éjekben lebeg.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése