Érzékcsalódások

Együtt

Hajnal szántott az égen, mikor jöttél
felém, s átlátszó harmat-barázdában
emlékfoszlányt görgetett a dühös szél.
Játszva öblítetted le hajam, vállam

az ébredő Nap hűs mosdó-vizével.
Sírt a pirkadat, együtt sírtunk vele.
Érezhettem volna, már nincs kivétel,
én sem leszek az, hát törődjek bele.

Összebújtunk. Ígéretesnek hittem
magam. Olyannak, akiért meghalnak,
majd ismét élnek; akin kuncog Isten,
mielőtt szól: zuhanj csak, én elkaplak.

Egyedül

Ténfergek csillám-káprázatok között,
kéretlen. Éles fény tépked fel bennem
résnyi keskeny, járhatatlanná szövött
utakat, s tudom, mostantól követnem

kell mindenáron, hogy elmém békéje
rám-találjon. (Ó, nyughatatlan álmom!)
Utas-társam az alkony csend-élménye,
a halkuló zsivaj...mind, mind óv, átfon.

Látom, ahogy pihenni indul egy szív...
szerény vackán igazít még, s feltekint;
suttog pár szót, rólad dobog; de elhív
onnan valós lényem higgadtan, megint.

(2015. április)

Éva Lambrozett