Léleklakó

Még nem halt meg a nyár, még színei vannak;

tömbházak erkélyén muskátlik hajtanak, -

s tűzpiros öltönyös, szürke, sótlan falról...

lehull pár szirom-könny az élénk huzattól.

Mohón, izzón-vörös mindenütt a balkon,

imént fordultam be a szemközti sarkon... -

boldog, felszabadult léptemnek jutalma

bennem a békesség...s a lelkem belakja.

 

Lambrozett Éva

 

2015.  05. 31.

A szív is meghal néha

A szív sem bírja el a túl nagy fájdalmat,

s olyankor csendre inti a dobbanásokat,

és a nagy-nagy csendben nem hallani mást,

csak az ereken átfolyó könnyes zubogást.

A szív is meghal néhány röpke másodpercre,

mikor nehezéket ró rá a bánat vérző cseppje,

mert az a mázsasúlyú könnyes bánatcsepp,

szilánkokra zúzza szét a nagy erős szívet. 

Kun Magdolna 

http://www.youtube.com/watch?v=XdWByCBZjCc&feature=c4-overview&list=UUUoUDKbpascLG6OP_DoXYGQ

Kicsiny madár

"Rőt faágon apró madár

vigyázz mert a szívedre száll..."

S ha szívedre száll a kicsiny madár,

kizöldül majd a deres határ.

S pipacs virul, és nyár muzsikál,

mikor kizöldül a deres határ.

Mert a boldogság lesz

az a kicsiny madár,

mely a rőt faágról

szívedre száll. 

 

Kun Magdolna

Búcsú

Egy összetört falevél
mit nem éget a Nap,
langyos eső nem simogat
könnyű testtel földet ér
s majd elfújja az őszi szél,
betakarja az avarba
ott lesz végre nyugta,
A többi levél noszogatja:
de ő nem hallgat szóra,
menj már ki a fa alá,
nyugtod lesz a sártól,
a fa törzse megvéd
pár percig még itt a fény,
eső permetez rád
meglátod a szivárványt,
színei átölelnek
búcsúd egy pillanat lesz,
ne félj már nem fáj az élet
könnyű leszel,
a szél szárnyára vesz
ahol még nem jártál,
viszontlátunk
jövőre tán.
 

Fodor Miklós (hifimiki)

 

A sors kíméletlensége

Engem sem kímélt a sors,

megsebzett minden részem.

Csak könnyeket hagyott,

és mélyült ráncokat,

melyek aszottá sorvadtak

az alkony naptüzében.

Ezek az elsápadt könnyek

még ma is fájva hullnak,

mert az egyszervolt bánatok

a múló évekkel sem szűntek,

és nem is csillapodtak.

Hisz az a seb, mely a szívben

beforratlan marad,

újra és újra foszlányokra tépi

a lassú halált elszenvedő

lélekfalakat.

 

Engem is megviselt

a sorsom kíméletlensége,

hisz elvette tőlem azokat,

kiknek véremmel forrt egybe

cseppekre hullt vére,

és elodázta tőlem mindazon hitet,

ami arra ösztönzött,

hogy e világban keressem

az élet-örömöt.

 

Kun Magdolna

Csodás élet

Gondolat-foszlány furcsa memoár:

édes illatok, báj-pirkadat,

lyukat növeszt az úszó időár,

visszanézve csak egy pillanat.

 

Törött a tükröm – nézek avultból,

peregjen a film a legszebbel,

piros káprázat derengj a múltból;

ringóléptű lány ékkő szemmel.

 

Hideg habtaréj szorongva nyüzsög,

hűlő vizekbe bukik a fény,

sötét árnyékot messze kerülöm,

ám csüng már az est, a nap alél.

 

Fuvalom ringat, fenn a holdkaréj,

fakó álomban fakó könnyek;

csodás életből jött fény halvány kép,

talán így a jobb, talán könnyebb!

 

  Filo-csibi

 

Vadként üldözött

Menekülnék én is, mint ki vadként üldözött,

de talpam alá gördülnek a kemény földrögök,

melyek hosszú éveken át, kísérték a sorsom,

hogy ne leljen sima utat a vér-itatott lábnyom.

 

Menekülnék, futnék, madárként is szállnék,

ha nem fedné be léptem nehéz bánatárnyék,

melynek sűrű sötét csendje vakvágányra visz,

oda ahol minden remény homályba veszik.

 

Így hát maradnom kell ott, hol minden léptemet

szúrós tövis éle vájja, mitől elvérezhetek,

de nem bánom-nem bánom, még ha elvérezek is,

hisz a tövis telt rögös út is a mennyországba visz. 

 

Kun Magdolna 

 

Kismadár

Késő őszre jár - már hó-szemcsés a táj-
a rozsdás avar alatt egy fagyott kismadár.
Vértől ázott tollain zúzmaracsepp remeg,
mit a szél-hordott falevél maga alá temet.

Volt-e álmod, nyári álmod, halott kismadár,
repültél-e vadvíz felett, mint a gyors sirály,
vagy magányosan szálltál a felhők tetején,
mikor szárnyaidra zuhant a csillagtalan éj.

Most könnyű tested lebegését sírja-e a párod,
visszavár-e fészkedbe, ami könnytől ázott,
vagy feledésre ítéltettél, annak is, ki szeretett,
kiért talán feláldoztad önmagad, s az életed.

Van az úgy kismadár, hogy minden elveszik,
ami régvolt, ami szép volt, elenyésztetik,
s nem marad más hátra, csak néhány toll darab,
ami történetbe karcolja fagyhalálodat.

 

Kun Magdolna

Szkepszis

Kétségek, kétségek, jaj, erős kezetek
markolja, szorítja gyengülő szívemet. -
Fuldoklik ó, szegény, teret keres, teret,
bárcsak lennétek ti jók hozzá, kegyesek!

.....

Fullánk-ajándékod bőrszövetet gyilkol,
redő ráncát rágva húsba, vérbe piszkol; -
kínba zuhant testben a tudat bó-biskol...
az értelem előtt mindent bölcsen titkol.

.....

Szánalmas érzelmem állj, poharam betelt!
A Mindenségemben szilánkodat megleld. -
Húzd belőle mérged, türelmét ne hergeld,
s kibuggyanó vérem legyen majd ünnepelt.

(2015. március közepén)

 

Lambrozett Éva

 

Ne keress...

Ne keress, hisz itt vagy bennem,
itt dobbansz szívemben mindig,
percek, órák, évek várnak veled,
míg bensőd húrjai vadul rezegnek.
 
Lelkedben keress, várlak türelmesen,
míg bennem a vágy kínja lobog,
megtalálod bennem a végtelent,
ne menj tovább, maradj velem.
 
2014. 12. 23.

Fodor Miklós (hifimiki)

Cím nélkül

Önmagam nézett szembe a tavaszvégi tócsák tükréből, s bár szaladtam volna tovább, megálltam, hogy a pillanat villanófényében megértsem, magam.
Kellenek a megkomponált találkozások, a világ törvényei szerint szaladó szavak, az el nem múló elmúlások ahhoz, hogy egyszer, mielőtt a hosszú útra tévednek lábnyomaim, elmondhassam, megérettem a megértésre.

 

Zohar

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantu mezõvé a szikla-

csípõket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verõereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Szavak rabságában

A lassan ölő kínhalál talán az lehet,

amit a szívedben mélyében fájva rejtegetsz.

Amiről nem beszélsz, amiről hallgatsz,

ne hogy szabad utat törj a fogolygondolatnak.

Mikor szavak nélkül sírsz el minden bánatot,

ami lelkedben vér és könny-nyomot hagyott,

egy egész élet morzsálódik szálló porszemekre,

mit temetői szél fúj a messzi végtelenbe.

Mert az a fájdalom, amiről sohasem beszélsz,

felhörgő mellkasod feszíti majd szét,

hogy benne dobbant szívverésed lassult üteme

örök csendet hozzon a néma évekre.

S ha majd örök csendbe ájul halkult szívverésed,

lelked is megsebzett néma szívverész lesz,

mert pille súlyát átzúzza az-az ólomnehéz bánat

mely rabtartója volt a szó kimondásának.

Kun Magdolna

Nem engem szeretsz

,

Mert szeretlek, szándékom dacára

átlépek saját akaratomon.

Ha túlfeszül is gőgöm határa,

gyermekként csüngök kényes szavadon.

Ha szeretnél, ezt el sose tűrnéd.

Nem latolnád önzőn a lelkemet,

nem oltanád el ábrándom tűzét.

Míg így szeretsz, magadat szereted.

 

VÖRÖS LILIOM

 

Ölelsz-e még akkor

Ha a sötétség árnyai mellénk szegődnek,
és reszketeggé teszik ráncos kezünket,
olyannak látsz-e majd, mint akkor hajdanán,
mikor csókjaidtól volt tűzforró a szám.

Ha már sérült tudatom nem emlékezik,
és fájni sem fájja többé az élet sebeit,
vigyázod-e velem azokat a jelenperceket,
ami kettőnknek még elrendeltetett.

Ha majd kibontott hajamon nem csillan a fény,
s én sem kérem már, hogy szeressél belém,
ölelsz-e még akkor is, és simítod-e arcom,
addig amíg rám nem terül a csillagfényes alkony.

Ha majd szoros kötelékünk lazulásra vágyik,
mert szivárványt fon bele egy másik dobbanás is,
megőrzöd-e szív-hűségét annak a sok évnek,
amibe kettőnk sorsa mélyen beleégett.

Vagy minden, ami voltam
el lesz feledve,
s csak szálló porszem leszek
szélnek eresztve.

 

Kun Magdolna

Csak anyám jönne vissza

Csak anyám jönne vissza mikor mélységekbe hullok,

és nem látom a szakadék felszín peremét.

Sem a kivezető utat, melyen meglelhetném végre

rongyfoszlásig kopott hitem erejét.

Csak anyám simítna még könnyes időráncot

fáradt arcom, fáradt szemem homály-szegletén.

S csak ő adna még egyszer reménykeltő vigaszt

mikor fájdalom-seb tátong szívem közepén.

Talán minden könnyebb lenne, ha érezhetném még

kötényének melegét, mi otthonommá vált,

akkor mikor ádáz sorsú életem, ellenségem lett,

és hóhér módjára megtörni próbált.

Csak anyám kezét érezném még könnyes arcomon,

mert akkor tudnám, hogy minden kihullt csepp,

felszáradna attól a nagy-nagy szeretettől,

amely most a csillaggal teli éjekben lebeg.

Kun Magdolna

Áldott könnyek

Mikor szívemben tőrszúrás nyom van,

kikönnyezek minden sebet, mi vérzésben fogan,

mert ha nem könnyezem el a bánatcseppeket,

érzem, hogy menten százfelé reped.

A Jóisten adott nekem érző, jó lelket,

ami miatt újabb százak majd megsebesítnek,

de nem baj Uram, nem baj, ha megsebesítnek,

vannak még könnyek, mik mélyen rejtettek.

Amíg egyetlenegy könnycseppet is hullatni tudok,

erős marad szívem, ha gyáván is zokog,

mert az-az ember kinek Isten széplelket adott,

könnyeivel győz le minden bánatot.

Kun Magdolna 

Csecsebecsék

 

Ömlik az eső a világ fenekén.
Arcomon megcsillanó szavak.
A térdem is erogén zóna.
Riadtan hátráló szúnyog.
Pokolbéli víg napjaim.
Egyeztetett igeidők.
Siva ölelő karjai.
Megfestett ég.
Távozó autó.

-Z-

Zohar

Aki boldog...

 

Megállítaná a gyors idő múlását,

a derengő hajnal éber hasadását,

a nyüzsgő világnak zaj-hangos rikácsát,
 pacsirtát, ha az nem zengi boldogságát. 

Az időt a legszebb pillanattal méri,
mámor hajnalán az ébresztést nem kéri,
vágyakozó lelkét szerelmese érzi,
mézédes szavával szólítja, becézi.

Rózsaszínre festi a fűt, fát, bokrokat,
boldog mosolyától a jég is megolvad,
bizton hiszi, hogy a rózsa érte vérzik,
az arany-fényes ég is miatta kéklik.

Kényes, ezért félti az Ámor-madarat,
 gyengéden átfogja – szorítva meghalhat;
  kinyitja a markát, mert levegőzne már,  
elrepül, hűtlen lett a boldogság-madár!

   Filo-csibi

Törött szárnnyal

Törött szárnnyal várok még,

életemnek nincs vége még,

hisz ott  a szerelem, hol Te vagy,

Ledöntöm a korlátokat,

nincsenek többé falak,

csak szerelem és nyár.

Boldogság minden éjszakán,

s ha eljön a tél

összebújva melegítjük

egymást nappal,

az éjszaka úgy is

szerelemtüzet lobbant.

Fodor Miklós (hifimiki)

A szirt

Ott állt a szirt megkövülten a hegy oldalán,

az idő kikezdte, s vágyta boldogságát tán.

Az eső repedést vájt évek során belé,

nem is ment csak néha egy-egy kismadár,- felé.-

Mindig szomorú volt, hiába sütött a Nap,
egyszer kőszívében egy édes érzés fakadt.
Megismerte közelében felbukkanó fát,
kinyújtott ága, vállát kedvesen fogta át.

S boldogan nézte, s ég újra kék volt felette.
De rájött a fa egyáltalán nem szerette,
kijátszotta, s szemébe ártatlanul nézett,
a szirt szíve benne lévő kín miatt, -vérzett-

Újra ott állt, megkövülten a hegy oldalán,
lázas aggyal így nem vágyott boldogságra már.
A repedések nyíltak rohamra ellene,
megtört ő, mert csak szivárványt káprázott szeme.

Lyza Zsolcai

Egy virág története--hv.mpg

Több volt, mindenkinél az a sokat megélt virág,
aki küzdött-küzdött és nem adta meg magát,
pedig annyiszor sújtott rá vihar s nap melege,
hogy lassacskán elfogyott törékeny ereje,

de valami miatt mégis mindig tartotta magát,
talán mert várta azt az igazi nagy csodát,
mikor felfedezik egyszerű, rejtett szépségeit,
amik a többi virágtárstól megkülönböztetik.

Mindig érezte és tudta, ha lelkét megismerik,
elfogadják különcségét, és akként szeretik,
azzal a különösen gyengéd, érző virágszívvel,
amivel sem vihar, sem orkánszél nem bírt el.

A virág vakon hitt, és bizalommal vágyta,
hogy két tenyér érintését szirmaiba zárja,
s majdan az a két tenyér lehessen menedékhelye,
mikor a kíméletlen sorscsapás elbánik vele.

Szép májusi nap volt és rátalált egy ember,
lehajolt hozzá könnybe lábadt szemmel,
majd úgy fordította maga felé a szép virág fejét,
hogy az, végre érezhette a puha érintést.

Boldog volt a virág, nagyon-nagyon boldog,
de elgyengült szirma a két tenyérre hullott,
mert oly, de oly sok idő telte el a várakozás alatt,
hogy hervadó lelke rostjaira szakadt.

Kun Magdolna

Ébredés

Hollóselyembe burkoló éjjel
öröm-hegyeket ígéri kéjjel,
enyhén balzsamoz az álom szépe,
színes pillangó mákonyos képe.
 
Halványul a Hold, a Nap fényesül,
délszín a hajnal, az ég ékesül,
ébred a világ, eszmél a tudat,
és pezsdít testet, a szellem kutat.
 
Tenger a rosszból, a jóból cseppnyi,
ijeszt a reggel, hagynám én veszni,
csak virágszirmot látnék parányit,
mosolyra nyílna lelkem és szám is!
 
Ábrándozom hát csüggedt-magamban,
éber álomban, kényszer-kacajban,
képzeletemben gyönyörűt látok,
a valóságtól fényévnyi távot. 

Filo-csibi

Fénypalota

Fény palotája a lelkem lelke,
pávatoll színét az égből vette,
a gyönggyel ékes gyönyörök ágya
árnyékát veti a Nap trónjára.
Benne rózsáim lángfényben élnek,
a tűzben nyílnak, a vágyban égnek.
 
Zápor áztatja, vihar tépázza,
nyerítő villám, harag-hang rázza,
lelketlen lelkek és szellem horda
ordas vicsorral, karmokkal fonja.
Irigylő némber törné a zárját,
lopná a fényét, vinné az álmát.
 
Fény palotáját fényőrök óvják,
szerelem-szépség rózsáit szórják.
Öröm-virágok díszítsék kertjét,
önfeledt kacaj övezze kedvét,
soha ne legyen lidérces álma,
ölelje kéjjel boldogság árja! 

Filo-csibi

Halk osonás

Halkan nyitom ki szíved ajtaját,

meg ne halld lépteim osonó nyomát,

hisz csak nézni akarom, hogy ver üteme,

ha ott dobban szívem közelségébe.

Halkan nyitom ki szíved ajtaját,

meg ne halld lelkemnek bánat-sóhaját.,

Meg ne tudd, hogy tudom ki az, aki még,

hallgatja szívednek csendes ütemét.

Már nem nyitom ki többé szíved ajtaját,

hisz bezárult előttem az érzelemvilág,

Csak a könny nyitott utat ott, hol egykoron

nem hallottad meg bánat-sóhajom.

Kun Magdolna 

Hová űz a tűz

 

Hová űz a tűz,

mely itt bennem lángol

Hová kerget a vágy,

mely kétségekbe űz

 

Hová visz a szerelem,

mely boldogságra csábít,

Hová visz a gondolat,

mely száll Veled az égig

 

Oda visz a szívem,

odavisz a lelkem,

hol megtalállak Téged,

végtelen időkre Véled.

 

Fodor Miklós (hifimiki)

 

Keserűség virága

Arany poharamban a méregital
a szerelem méze, áfonyája;
dúlt lelkem kertjének a virágival
keserű csalódás dalfoszlánya.
 
Keserűség-tövis áldozatra vár:
emésztő sóvárgást, könnyes sóhajt,
tépném ki tövestől, hogy elmúlna már,
de fakul a hitem, fáradt bú hajt. 

Filo-csibi

2015. 03 .14.