Amikor lázpír színesíti sápadt arcunkat,
és tüdőnkben a levegő kapkodva zihál,
áradatként zúdul ránk a rettegés, s a félsz,
hogy bennünk reked majd, mi kimondásra vár.
S ha bennünk reked, mit nem mondhatunk el,
a síron túl is marcangol az a bizonyos tudat,
hogy elfojtott lettek azok a szép gondolatok,
melyek megkönnyítenék szárnyalásunkat.
A szív belső félelme sosem győzhető le,
bármily erős bennünk az ember-akarat,
mert a szív már megtanulta, az-az igaz halál,
mikor az utolsó percben magára marad.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése