Egy tövisekkel tűzdelt nyári rózsafán,
búsan daloló madárhangja száll.
Keserű a dal, mélyen szomorú,
mint mikor szívünkben nagy a mélabú.
A madárdal csak száll egyre-egyre feljebb,
hogy összegyűjtsön minden gyöngyharmatos könnyet,
amely a mennyben hull, s a mennyből pereg le,
mikor égig tör a lenn hagyottak hiányérzete.
A szeretetmadár égen-földön jár,
hogy fenn és lenn is tudni vélje minden emberpár,
az igazi boldogság a földön teljesül,
de annak halhatatlan volta az égben nemesül.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése