Még tombolja magát odakünn a tél,
még nyargal a ködülte, holt mezők felett,
s míg fagykenyeret morzsol bőszen a szél,
a fák csontjain a nyár emléke nevet.
Még hosszú árnyat vet a lemenő Nap,
még mindnyájunk szíve iszonyodva vacog,
de tisztulni látszik fönn egy égdarab,
s hamvas kékje hullámzó derűvel ragyog.
Már nem tart soká. Oszlanak az árnyak,
repednek a rögök, s megújhodik a föld,
kivirágzik a négy sarka a tájnak...
Feleszmélek... a tél még farkasként üvölt.
VÖRÖS LILIOM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése