Egyszer eljön majd az a legutolsó nap,
mikor csillagfényt ragyog az imaáradat,
és könnyeink, mint guruló gyémánt golyócskák,
áttörik a kéklő égbolt felhőkapuját.
Egyszer majd egy nap, két puhán-puha kéz,
fagyott rögbe simítja a meleg érintést,
s azt a sok-sok földi csókot, sok földi ölelést,
mit szél-borzolt por hullat a síron szerteszét.
Egyszer majd egy nap, lelkeink fénnyé olvadnak,
hogy vakító éjcsillagként felsorakozzanak,
s mikor már minden egyes csillag megtalálta párját,
miénk lesz a boldog örökkévalóság
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése