Tűz voltál bennem. Fékezhetetlen.
Éltető szikra, mely lobogta a lángot.
Azt a lángot, mitől átmelegedhettek
a jégkristályba fagyott könnycseppcsillanások.
Hang voltál nekem. Szó és gondolat.
Egy varázslattal teli tündérszép mese,
melynek mindig, de mindig boldog volt a vége,
mert szívfájdító bánat nem sápadt bele.
Erőm voltál, hitem, mely felemelt az égig,
mikor nem bírta már karom az élet nehezékit,
s mikor vérző talpam alatt elfogyott az út,
mert gátat emelt elém a kíméletlen múlt.
Levegőm voltál, ha hörgő kínjaim,
elfojtották bennem halkult szavaim,
és a hallgatás csendje mélyre sebezte
azt a tőrszúrást mi lelkem égette.
Minden voltál a nagy-nagy semmiségben,
virágzó út, hol kopár volt a táj,
de egy napon hóviharok jöttek,
és deres télbe fagyott
az ezerszínű nyár.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése