Mért
játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva
magad szüntelen télben,
építve
dalra dalt,
s
kifúlva
kigyúlva,
ésszel
mérhető pontokon is túlra
tudatod
mért nyilalt?
Hiszen
te tudtad:
dögbugyor
a vége e pokoli útnak,
ott a
hit is kihalt,
hiszen
te tudtad:
álmaid
orra buktak,
magad
örökre kicsuktad,
járhatod
a téboly havát,
s árván,
idétlen,
emberségre,
hű szerelemre étlen
villámló
tálból eszed a halált.
Tudtad,
tudom én is:
a nagy:
te vagy,
s te, a
Mindenség summáslegénye,
részt se
kaptál, pedig az egészre
futotta
érdemed.
Érdemes
volt-e ázni, fázni,
csak a
jövő kövén csírázni,
vérszagú
szörnyekkel vitázni,
ha
ráment életed!
Csak
szólhatnál, hogy érdemes!
Mert
csontom, vérem belerémül,
végzetedhez
ha én állítok végül
józan
zárómérleget.
Törd fel
a törvényt, ne latold!
A porból
vedd fel kajla kalapod,
vértanú
vállad,
s a
kifordult nyakcsigolyákat
rendbeszedve
két
kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a
szemembe,
hogy
rendülne bele
a mohó,
emléknélküli tenyészet,
az egek
mirígy-rendszere
s e
megváltatlan földi lét.
József
Attila!
te add
nekem a reményt,
mert
nélküle
romlott
a napvilág,
a vér
eves,
bár a
fogad vicsorog,
bár a
nyakad csikorog,
bólints,
hogy érdemes,
cáfold
meg halálos logikád,
te
glóriás,
te
kíntól bélyeges!
Képzeletemre
bízzál édes munkát,
mert
immár úgy szorgoskodik,
hogy a
sarkamtól torkomig
forraszt
rám forró hamubundát,
rádióaktív
iszonyt –
félek,
hogy minden rejtelmet kibont
s végül
már semmi se fáj.
Hogy el
ne jussak soha ama síkra:
elém te
állj.
Segíts,
hogy az emberárulók szutykát
erővel
győzze a szív,
szép
szóval a száj!
Nagy
László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése