A csend

  Napalkonyatban hallgatag a csend,

homály-kévébe kötözi a rend;
az időkerék zakatol folyton,
nem állhat soha, szüntelen folyjon!

Itt a finálé, az adás vége,
közönség nincs már, üres a széke,
visszavonul a színházi lelkem
hangzsivajoktól távoli lettem.

A mézes-szép szó kútja a homok,
keserű hangot  pohárba fojtok.
Jajongnak jajok, zajongnak zajok,
mint folyón a fény, némán hallgatok.

Méla csend inkább, mint a szirén hang,
nem vonz engem a nagyélet harang,
üvöltsön semmi, fürdőzöm benne,
szűnjön hangorkán, halk hang helyette!.

Zümmög az idő, ólomként reppen,
kéjíz emléke sem hangzik szebben;
ringasson a csend, ez nekem öröm,
öleljen szépen, - így jó – köszönöm.

Az élet még él, és élni akar,
édes vágyakat sejtelem takar:

dobog a földszív, vagy inog hitem?
Bájolva szólít, de csendre intem.

  Filo-csibi