Időéveimet nem tagadhatom,
ha hó és dér lebeg a lépésnyomokon,
és arcomon a mélyült könnycsepp vájatok
láthatóvá teszik a rejtett bánatot.
Nem tagadhatom, hogy mesés varázsom
szilánkosra tört már az életutakon,
s mindaz, mi fehér volt, tisztán ragyogó,
mára már csak lápos sárban taposó.
Nem tagadhatom, hogy színes nyaraim,
árnyat játszanak az ágak lombjain,
árnyakat, mik elvesztették azon fényeket,
amelyek valaha a szívben éledtek.
Nem tagadhatom le hervadásomat,
sem a szemeimben felsejlő homálynapokat,
melyek oly nagy távot befutottak már,
hogy elsorvadt benne az ősz, tél, tavasz, nyár.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése