Ne hidd,
hogy a hóembernek jégből van a szíve,
és nem érzi át a tavasz melegét,
hisz ha rákacsint a nap melegedő fénye,
már tudatában van, hogy közeleg a vég.
Ilyenkor megtörli jégderes szemét,
még egyszer körbenéz - múltjára tekint-
S egy halk sóhajjal átálmodja magát,
oda hol a tavasznak híre-hamva sincs.
Mert az örök télvilágban soha nincs tavasz,
nem rügyeznek fák sem új hajtásokat,
csak jégvirágok nyílnak az ezüstderes tájon,
ott is hol egy hóemberen időtlen az álom.
Vers:Kun Magdolna
Fotó:Forró Hajnalka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése