Napszél

A Napra ült egy reggelen,
úgy döntött, cseppet megpihen
az Isten adta, jó meleg
kabát nélküli reggelek
aranyló pátoszában,

a Napra ült, és ott rekedt,
idézve színes éveket
lehunyt szemekkel látogat
felizzó, édes álmokat,
körötte száz bogár van,

a Napra ült, koncertterem
lett a lépcsőnyi végtelen,
dalolnak, húzzák szárazon,
s ő túl van, túl van már azon,
hogy dal legyen a nyárban,

a Napra ült, s most szürke folt
emlékszik rá, csak ennyi volt,
fölötte páraként remeg
egy sóhaj; úgyse’ értelek,
pedig varázslat, érdekel,
hogy föld leszel, felhő leszel,
vagy vádló álom-árnyam.

 

 Hepp Béla/aLéb: Napszél