Csevegnünk kéne

Ó, nekem semmi se' jut ma eszembe,
pedig vissza-nézni épp ma illene; -
fájni, halódni sok gondolat-sebben,
míg lelkemből a vérem is kiserken.

Tűhegyes emlékek varratot tépnek,
nagyapámat látom, ki egykor délceg; -
régi fényképekről úgy nézett reám,
mint egyenes beszéd mondat derekán.

Tizenhat lehettem, mikor ő elment...
ám Időnk néha oly fátylakat lebbent, -
mikről akkortájt alig gondolkodtunk,
hiszen egyebekben láttuk a gondunk.

Drága nagyikám pedig...ó, én mamám,
annyit bolondoztunk Nálad, a tanyán; -
orgonabokrok, szilvafák, földutak...
nem volt ott helye holmi kiskapunak!

Nyitott térben futott lábam a dombra,
bennem érett meg az eperfa gombja; -
fehérek, s lilák, sosem kegyelmeztem,
olykor zsenge-zöldet ért hasam tetten.

Édesapám, kit legutóbb temettünk...
botlik már szavam, fel kéne ébrednünk, -
nekem száz búból, Neked mélyálomból,
s csevegnünk kéne nagyot a Világról.

Lambrozett Éva