Árnyalatnyi
Emlékeimben tartalak, még foglak...
de már olyan nehéz vagy. Sóhajtozom. -
S lelkem keze nehezül, ne vedd zokon;
hisz' belőlem a Szépek egyre fogynak.
Frissítem elmém lidérces vendéggel...
felém sompolygó elavult ábránddal, -
jaj, oly furán fordulnak nekem háttal,
kontúrjuk múlt-rőzse máglyáján ég el.
Bevillan néhanap sok szép pillanat...
ami fölöttébb kedves volt számomra; -
vajon hogyan varázsoltad sorsomba?
Eremben lüktetsz, mint arany-árnyalat.
S ha kijutsz a fényre, suhansz bőrömön,
én pedig letörlöm arcommal lényed... -
immáron ragyogok, csókollak Téged;
lám, a múltunk végre illendőn köszön.
Lambrozett Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése