Ha majd fényes lelked csillagok közt lebeg,
és pillelépted nyomát is elfújják a szelek,
én az emlékek földjére virágot ültetek.
S akkor a virágok vérző gyökere
belekapaszkodik homokszívedbe,
és könnyeikkel eloltják azt a tűzsebet,
amit a „nem vagy már” távolság beléégetett.
Ne félj! Virágaim megszépítik örök álmodat,
mert sötét árkodba színes fényt lopnak,
hogy a lelkedre nehezedő éjszakai árnyak
ne félemlítsék meg világtalan házad.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése